Apunak

Aput sokáig rettenthetetlennek, okosnak és viccesnek tartottam, bár később már csak viharos időszakok foszlányai jelennek meg róla, amikor családon belüli erőszak tettese, amikor három napra eltűnik, amikor egyedül hagyja anyut – én mégis, mindig megbocsátottam, és örömmel vártam haza, akkor is, ha büdösnek éreztem a kocsmaszagot a bőrén, az alkoholt a leheletében. 

Aztán megjelenik a kép, amikor az a meggyőződése, hogy jó atléta lenne belőlem, így egyszer elvisz futni, de valószínűleg ott dőlt be az élsportolói pályám, ahol apám feladta vagy felismerte, hogy mégsem vagyok akkora tehetség, vagy simán akadt neki fontosabb dolga is, mint hogy a lányát kényszerítse a sportra. 

Akkoriban, kislányként, verseket írtam, és amikor a nagyapámat látogattuk meg a származási falujában, ott elszavaltatta velem – nagyon cikinek éreztem, már akkor is, ezt a helyzetet, de apu kérésének eleget tettem. 

Akad még a fakuló emlékek közt pár, ami kedves, de elég rájuk a két kéz. Ennyit őriz az agy, pedig majdnem tíz évet éltünk le egy háztartásban. Aztán feladta a családos apa szerepét, mint feladat az ő értékrendjében nem jelentett annyit, legalábbis nem annyit, mint a szabadsága, a senkihez sem tartozok és senkiért sem vállalok felelősséget érzése, így eltűnt. S neki ezért nem volt lelkiismeret-furdalása, vagy csak rövid ideig, szakaszokig, és az évekkel teljesen elmúltak. 

Csak huszonöt évet kellett várni, hogy visszajöjjön, részben jelen legyen az életünkben. De ezt megelőzte a saját életében a takarítás, az, ahogy magát a föld alól kikaparta, egyedül letette az alkoholt, és vállalta, hogy függő, csak nem aktív. Nem menekült el az elől, hogy szembesítsem a hibáival. Emlékszem az első nehéz beszélgetésre, és hogy még keresett mentséget, de én akkorra sokkal jobb érvelő lettem, simán nyertem a csatát, és ő ott ült egy kávézó teraszán tudatosítva: a daccal nem ér el semmit. Többször nem is tette. Így tudtuk megbeszélni a dolgokat. Nehéz volt rá másképp nézni. Már nem erősnek, megbízhatónak, viccesnek láttam, hanem a gyerekkori traumáit fel nem dolgozó férfinak, aki képes a hatvanadik születésnapja közeledtével önmaga megmentésén dolgozni. S akkor, mikor ezt megláttam, megértettem: nem arról szól a mi kettőnk kapcsolata, amiről kellene, hanem most újra kell alapoznunk, máshogy, működőbb módon. Két felnőtt fél akaratának eleget téve. A csoda az, hogy működött. Egyszerű volt: mentem, mikor úgy éreztem, hívott, mikor úgy gondolta, megosztana valamit. Mindig örültünk egymásnak. Felköszöntöttük a hatvanasán. Mindig volt egy nagy kacagás a beszélgetéseink közben, már magán is tudott nevetni. Ha elfogult volt valakivel szemben, gyakran mondogattam neki: ő miben volt különb, s máris kacagott, hogy hát igaz. Mérhetetlenül büszke voltam ilyenkor ránk: én nem nyomtam őt lelkiismeret-furdalásba, ő pedig nem süllyedt mesterséges önsajnáltatásba vagy magyarázkodásba, egyszerűen elfogadta, hogy milyen volt. 

Három éve március tizedikén hunyt el, az ágyában, álmában. Nekem pedig itt hagyta örök feladatomnak, hogy megtanuljak a hiányával együtt élni.