Amit ér

Ugyanígy tajtékozhat a társadalom - legalábbis azon része, mely szerint Iustitia nem egy lepedőkbe öltözött, vak kofa a piacon, hanem az igazságszolgáltatás istennője -, miután elolvasta az Alkotmánybíróság első tanácsának határozatát az Andrej Kiska államfő által elutasított alkotmánybíró-jelöltekről. 

Mert az Alkotmánybíróság első tanácsa végső soron azt tagadta meg, amit az Alkotmánybíróság ér. A legfőbb jogi instanciaként, az alkotmány őreként feddhetetlennek kell lennie, mert ha nem az, nem jelenthet legutolsó menedéket a társadalom számára, melyet szolgálni hivatott. A zavaros, önmagának ellentmondó határozatával most újra azt bizonyította - legalábbis az első tanács -, amit már régóta hangosan mondanak sokan: messze van a normális működéstől, és ezt a válságos állapotot bármikor hajlandó még jobban elmélyíteni. 

Andrej Kiska pedig a parlament által megválasztott alkotmánybírójelöltek elutasításával épp azt a triviális kérdést tette fel, amit már rég fel kellett volna: rendben van-e, hogy az alkotmánybírói posztokat olyanok töltsék be, akiknek semmi közük az alkotmányjoghoz, horribile dictu politikai „mandzsúriai jelöltek“, akiket akkor aktivál a hatalomhoz foggal-körömmel ragaszkodó politikai párt, amikor épp szüksége van rá. A kérdést pedig még jogosabbá teszi a fékek és ellensúlyok rendszerének régóta tartó ingatagsága és a teljes igazságszolgáltatási rendszert marcangoló bizalmi válság - egy friss felmérés szerint jelenleg az emberek több mint fele szerint a bíróságokon a korrupció uralkodik. 

A kérdésre adott alkotmánybírósági és politikai válasz pedig mindezt teljes valójában fedte fel. Azt is, hogy a jelenlegi alkotmánybírók egy része politikai motivációval dolgozik, és a helyzet pedig nem változik. S azt is, hogy a jelenleg uralkodó politikai osztályban nincs meg a hajlandóság arra, hogy változtasson a káros gyakorlaton - emlékezzünk csak, milyen diadalittasan sürgette Robert Fico kormányfő Andrej Kiskát, hogy nevezze végre ki a „mandzsúriai jelölteket“, melyet még az ő egyszínű kormánya uralta parlament választott meg. 

Kiska azután, hogy Fico és az első tanács kiterítette a lapjait, két irányba indulhatott el. Az egyik a radikálisabb, tökösebb, de végső soron harmadik világbeli irány lett volna - voltaképpen alkotmánysértő módon ragaszkodni az alkotmány szentségéhez azzal, hogy nem nevezi ki az uralkodó kormánypárt jelöltjeit, kockáztatva ezzel az ország stabilitását. Ebben az esetben ugyanis Ficóék szinte biztosan a torkának esnek, és népszavazás általi leváltását kezdeményezik a parlamentben. 

Ha azonban a népszavazás sikertelen, az államfő ugyan a helyén maradt volna, ám a parlament feloszlik, és új választásokat kellett volna kiírni. Ez pedig olyan káosszal járó kockázatvállalás, amit egy felelősséget hangoztató politikus nem engedhet meg. 

Kiska tehát a felelősségteljes döntést választotta azzal, hogy tett egy lépést hátra, és kinevezte az alkalmatlannak tartott jelölteket. Ez azonban azzal járt, hogy az Alkotmánybíróság rendbetételének felelősségét ismét a politikai elitre bízta, mely láthatóan nem akarja feladni sok izzadsággal megszerzett befolyását a harmadik hatalmi ágban. 

Ebből a 22-es csapdájából két módon lehet kikerülni. Az egyik út, ha valaki, például az igazságügyi tárcát irányító Lucia Žitňanská a sarkára áll, és foggal-körömmel áterőszakolja a kormányon és a parlamenten az alkotmánybírók jelölésének teljes reformját. Ez ugyan nem tűnik túl reálisnak, de olyan cél, mely mellé felsorakozhatnak az eddig hallgató politikusok, akiknek megszólal a lelkiismerete. 

A másik út az igazságszolgáltatásra rátenyerelő hatalmi elit leváltása egy tisztességes választáson. Ez pedig a polgári társadalom felelőssége. S akkor talán elindulhat végre a gyógyulási folyamat.