Amikor a bunkóság fáj

Jobb lesz-e egy bodrogszerdahelyi vagy éppen szímői pedagógusnak attól, ha tudja, Angliában biz’ előfordul, hogy a tanítók ketten, sőt hárman is laknak egy albérleti szobában? A politikai kommunikáció a személyes kommunikációtól eltérő, többszereplős, professzionalizált folyamat. Aztán vannak helyzetek, amikor a beszélőt, a spindoctorok minden lebeszélése ellenére, elragadják a személyes érzelmei, és akkor előtör a IV. osztályú állomási kocsma. Ez történik most nálunk, és egy határral lejjebb is.  Ebben a választási ciklusban két olyan minisztérium volt, amely három minisztert fogyasztott el, a gazdasági és az oktatási. Talán ez is mutatja, mennyire volt fontos pozíciója az oktatásnak Robert Fico második kormányában.  A ciklust Dušan Čaplovič kezdte, aki két évig állt az oktatási tárca élén. Ez még a Smer-kormányzaton belül is egy elég setét időszaknak nevezhető. Miközben a tárca háttérintézményei sorban vásárolták a drága autókat, és más módon talicskázták ki a pénzt az amúgy is ezer sebből vérző oktatási rendszerből, Čaplovič szlovák iskolát álmodott minden településre, ellehetetlenítette a hatosztályos gimnáziumokat, sulykolta a szlovákot, propagálta a szlovák nemzeti felkelést, feltámasztotta az iskolakörzeteket, megnyirbálta a szabad iskolaválasztás lehetőségét, és megkezdte a kisiskolák felszámolásának kidolgozását, de még a teljesen ártalmatlan és az oktatási rendszerben erősen alulreprezentált kéttannyelvű gimnáziumokba is belekötött. Valószínűleg az egész pedagógustársadalom fellélegzett, amikor 2014. július 3-án útilaput kötöttek a talpára, hogy az az évi nyári szünet már neki is járjon.  Akkor érzett örömét e sorok írója sem kívánja véka alá rejteni. Csak azt nem értettem, mit akarnak egy közgazdász végzettségű, iskolát utoljára diákként látott pénzügyi államtitkárral, Peter Pellegrinivel az oktatási tárca élén. Pellegrininek nem sok ideje maradt a bizonyításra, miután a CT-botrány elvitte Pavol Paškát, magasabb polcot találtak neki, utóda pedig tanácsadója, majd államtitkára, Juraj Draxler lett, aki az iskolai büfék és étkezdék háza táján próbált rendet vágni, hogy elfedje a minisztérium valódi problémáit, de aztán az összes trutymó az ő nyakába borult. Megörökölt egy csődtömeget, a problémák egy részéről természetesen nem ő tehet személyesen, de mivel az államigazgatásban folytonosságot kell feltételeznünk, ettől elvonatkoztathatunk. De ettől még nem kell bunkónak lenni.  Juraj Draxler a héten, amikor ostoba és fizetett hirdetésekben szólt be a sztrájkoló tanároknak, túllépett egy határt. Csak remélni tudom, hogy a hirdetést saját zsebből, és nem a minisztérium költségvetéséből fedezte.  Draxler ugyanis azt kezdte bizonygatni, hogy Nyugaton sokkal rosszabb a tanároknak. Ennek alátámasztására egy 2011-es New York Timest, és egy tavaly áprilisi, a The Guardianban megjelent cikket használ illusztrációként.  Akkor most mondjuk azt, hogy Farrokhroo Parsa oktatási minisztert 1980-ban Iránban kivégezték, lám, milyen rossz is az ottani oktatási minisztereknek, bezzeg Szlovákiában?! Azt, hogy az oktatási rendszerben problémák vannak, nem ma kezdték el számlálni a tanárok. Az, hogy a hatalmon levők ezt tartósan figyelmen kívül hagyják, egyre kevésbé tartható, és egyre cinikusabb. Az pedig, hogy a sztrájk mellé álló igazgatókat az iskola hőszigetelésére szánt pénz visszatartásával fenyegetik, vagy, mint Magyarországon, az ottani tiltakozások egyik motorjának számító Teleki Blanka Gimnázium esetében módszeres állami vizsgálattal vegzálják, a hatalom tehetetlenségét és arroganciáját mutatja. Pedig tanára a hatalmon levők gyerekének is van, volt, vagy lesz. Politikusok, kormányok, rendszerek jönnek-mennek, a tanárok maradnak. S miként még az irodalomtörténészek is csak bajosan tudnák kapásból megmondani, ki volt az, aki egykor betiltotta a Bánk bán előadását, a darabot pedig még ma is játsszák, úgy 30-40 év múlva sem fogja tudni senki, ki volt az oktatási miniszter 2016-ban. De tanárok akkor is lesznek. Jó lenne ezt tudatosítani, és ennek megfelelően viszonyulni hozzájuk.