Ami a rostámon fennakadt

Oligarcházás

Peter Morvay szlovák kollégái közül legjobban ismeri a hazai magyar közéletet. Szókimondó kommentárt írt (Prvá liga oligarchov v Dunajskej Strede – Denník N) a DAC-stadion avatása kapcsán. Nem vagyok a klubtulajdonos fogadatlan prókátora, nem óhajtom bálványozni, csupán méltatlannak tartom leoligarcházni, egy zsákba varrni őt Vladimír Poórral, a nagyszombati Spartak tulajdonosával. Világi Oszkár a rendszerváltás után lett tehetős ember, semmilyen panamázásba nem keveredett bele. Sosem tartozott azok közé, akik értelmetlenül szórják megszerzett millióikat. A Csekes Erikával létrehozott Közép-európai Alapítvány évente 200 ezer euróval támogatja a tehetséges fiatalok pályakezdését. Szívügyének tartja a csallóközi őstermelők, a helyi agrárturizmus felkarolását. Részben saját pénzből, némi pozsonyi kormánytámogatással és még jelentősebb magyarországi hozzájárulással vakvágányról sínre tette a patinás dunaszerdahelyi egyesületet. Életképes modellt és távlatot teremtett, melynek köszönhetően a DAC ismét a szlovákiai magyarság ikonikus klubja, mint a bajoroknak a Bayern, a cseheknek a Sparta és a Slavia, vagy sokunknak a Fradi is. Értelmes lokálpatriotizmusa tiszteletet érdemlő.

Gondolj majd anyádra

Elszabadult hajóágyúként viselkedik Robert Fico. Fidel Castro halálhírére azonnal bejelentette: kész részt venni a temetésén, merthogy a Comandante senkinek sem ártott. Az évtizedeken át meghurcolt kubai ellenzékiek, a meggyilkoltak hozzátartozói erről merőben mást gondolnak, de erre rá se ránt a kormányfő. Amint Brüsszel enyhített Lukasenkával, a fehérorosz diktátorral szembeni politikáján, Fico rohant Minszkbe parolázni. Idehaza meg leprostizta, lehazaárulózta az újságírókat. Nyugodtabb pillanatában figyelhetne Lucia Žitňanská igazságügyi miniszter asszony intelmére: a vulgáris megnyilatkozások leginkább a kormánynak ártanak, miként a közbeszéd eldurvulása és a hisztérikus ellenséggyártás is. Tavasszal, Fico súlyos szívműtétje után kérlelte őt özvegy édesanyja: lépjen ki a politikából, mert az apját is viszonylag fiatalon a szíve vitte el. Ha Fico legalább aggódó anyjára hallgatna, segítene magán. Rajtunk is.

Életkép

Hajnali hat körül érkeztem a pozsonyi kórház várótermébe. Öten már ott gubbasztottak, holott csak másfél óra múlva fogadták a pácienseket. Nyolc után, majd kilenc előtt is megjelent egy-egy férfi. A váróterem ajtaja előtt mobilt húztak elő, valamit pusmogtak, röviddel ezután a nővér cinkos mosollyal, soron kívül betessékelte őket. Másodszorra már szóvá tettem ezt a protekciózást. Azért is, mert éppen én kerültem volna sorra. Rám förmedt: „Maga nyugdíjas, temérdek ideje van, mit türelmetlenkedik?!” Némi akasztófahumorral riposztoztam: „Téved. Nincs sok időm, mert közel a krematórium...” Pillanatok alatt szertefoszlott kioktató harsogása. „Na, jöjjön” – suttogta elpirulva. És kitárta előttem is az ajtót.

Szilvássy József