Ami a fejünk felett zajlik – az űrben

A Szovjetunióval szemben bedobott csillagháborús tervek akkor gazdasági célt is szolgáltak, a fegyverkezési verseny esztelen költségekbe hajszolta az ellenfelet. Ma Kína és az Egyesült Államok vívja az űrcsatát, csakhogy közben a világ megváltozott, legalábbis itt, Nyugaton.

A telefonos lépésszámlálótól az autós navigációig ezer kütyünk kötődik a GPS-jelet szolgáltató műholdakhoz. Emellett a szatellitek fontos kommunikációs csatornák működését biztosítják, innen látjuk előre az időjárást, vagy éppen egy másik ország titkosnak szánt bázisát. A katonai felhasználás jelentős: a drónok nem repülnek a Föld körül keringő műholdas támogatás nélkül, a rakétavédelmi rendszerek nem tudnak jelezni, számtalan katonai egység egymással is nehezen tudna kommunikálni nélküle, és az az okosfegyverek célpont-meghatározása sem működik a katonai GPS nélkül.

Másképpen mondva: a NATO-országok erősen sebezhetőek lennének, ha az űrbeli támogatásukat valaki el tudná lehetetleníteni. Nem véletlen, hogy Kína olyan eszközöket gyárt, amelyek képesek egy műholdra telepedni és távirányítással átvenni a vezérlését. Persze ezt hivatalosan a karbantartás miatt tesztelik a saját műholdjaikon, de ennyi erővel konfliktus esetén egy ellenséges műhold napelemeit könnyűszerrel leállíthatják, tehát működésképtelenné tehetik az egészet.

Az oroszok állítólag kamikaze robbanóeszközökön dolgoztak, amelyek kilövik a műholdat. Lézerfegyverrel a Földről is igyekeznek az alacsonyabb pályán mozgó eszközökre támadási lehetőséget kiépíteni – nem kizárt, hogy ebben jelenleg Kína vezet.

A legtöbb területen természetesen a mai napig az USA a vezető hatalom, és Trump elnök éppen most vonta össze önálló katonai egységgé az űrrel foglalkozó különböző katonai területeket. Ezt Peking már 2015-ben megtette, most mégis zajlik a szájkarate a két világhatalom között, hogy ki az agresszívabb. Az igazság persze az, hogy rég fegyverkezési verseny zajlik ezen a téren is.

Ennek másik, még kevésbé látható terepe a hiperszonikus irányított lövedék. Ezt egészen kis méretű, rakétaformájú eszközként kell elképzelni, amely a jelenlegi tesztek alapján a hangsebesség tíz-húszszorosával képes repülni. Nem is kell atomtöltet: 4-5 megatonna TNT erejével ér fel a becsapódása. A fő kihívás ezzel az eszközzel kapcsolatban az, hogy kifejezetten alacsonyan és rendkívül gyorsan repül: ezért a jelenlegi védelmi rendszerek alig észlelik, és nem igazán képesek az elhárítására. Egy-egy ilyen lövedék tökéletesen alkalmas a stratégiai előny megszerzésére: átszakítani egy amerikai repülőgép-hordozó fedélzetét és leszállásra alkalmatlanná tenni, vagy éppen tönkretenni néhány kommunikációs központot. Ráadásul a gyorsaságuknál fogva – jelenleg 10-15 perc a becsapódásig, ha tengeralattjáróról indítják – a reakcióidő és kontroll-lehetőség rendkívül lerövidül a ballisztikus rakétákhoz képest is. Ez pedig növeli a kockázatot, hogy valaki rossz döntést hoz. Úgy is mondhatjuk, hogy ez a dilemma a régi atomdilemma: „use it or lose it” – használd a fegyvert, vagy elveszítheted. Ez pedig az offenzív taktikákat erősíti.
 
Mindezek a bizonytalanságok, párhuzamosan egy kibertámadással ötvözve a háborúk teljesen új eszköztárát és természetét vetítik előre, amelynek következményeit, most úgy tűnik, a politikusok nem teljesen ismerik vagy nem számolnak vele. Washington és Moszkva között most még annyi párbeszéd sincs, mint a hidegháború idején. Ez pedig különösen aggasztó.