Álom és demokrácia

 

A jónép meg észre sem veszi, hogy ünnepelni kellene valamit, kivált ilyenkor, amikor a munkaszüneti nap szombatra esett. Milyen érdekes, hogy azokat az eseményeket, amelyeknek már nem érezzük közvetett hatását, grandiózusan megünnepeljük. Magyar államalapítás, 1848-as forradalom, aradi vértanúk, 1956-os forradalom (hogy csak a magyar nemzeti ünnepeket említsem). Ezek ugyan mind fontos mozzanatok voltak, de valljuk be, az államalapítást leszámítva egyikkel se mentünk sokra. De hát ilyen a magyar lélek: a két elbukott forradalmát nagy erőkkel ünnepli, a sikeres bársonyost pedig nem. Talán mert azon nincs mit szomorkodni. Bár az emberek közül sokan szomorú eseményként tekintenek a rendszerváltásra. Rengeteg a munkanélküli, eladták az állam vagyonát, a külföldi cégek pedig azt csinálnak velünk, amit akarnak. Erre volt jó ’89 novembere? Mit ünnepeljünk ezen? Érdekes, hogy ez a hozzáállás sokkal jellemzőbb a szlovákokra vagy a csehekre, mint a magyarokra. Csehországban a kommunista párt nagyon népszerű, Magyarországon sokan azt sem tudják, létezik-e ilyen. Bár a szlovák kommunistákról sem igazán hallani, itt mégis többen sírják vissza a szocializmus éveit, mint Magyarországon. A sör olcsó volt, az állam pedig gondoskodott róla, hogy az emberek ne akarjanak többet, mint ami van. Talán majd ha az iskolákban a történelmet nem az őskortól, hanem a legújabb kori eseményektől kezdik tanítani, megváltozik valami. A II. világháború utáni eseményekre ugyanis a kilencedik, vagy a középiskola negyedik évének végén már alig marad idő. Egy ismerősöm hároméves volt, amikor Komáromban ’89-ben elkezdték kiabálni az utcán, hogy demokrácia, demokrácia. Így ment ez egész nap, majd estefelé azt mondta ez a hároméves kislány: mikor lesz már vége ennek a demokráciának, nem tudok tőle aludni. Ezzel sokan ma is így vannak, ezért nem mennek ünnepelni.