Állam polgára, vagy polgár állama

Ilonka néni nem szorul arra, hogy mi megmentsük, amire talán igen, az olyan jogsegély, amelynek révén ő mint öntudatos szabad ember és polgár bebizonyíthatja a hatalomnak – a mindenkorinak –, hogy nem lehet olyan szabadságjogokat megkérdőjelezni, amelyeknek viselői azért vagyunk, mert megszülettünk, és nem azért, mert kegyosztóék méltóztattak egészséges határon felül hazaffyassak lenni.

Van viszont mit megmenteni. Nagyon is van. A megmentendő intézmény neve a józan ész. A baj ugyanis nem ott van, hogy ez esetben éppen két szövetséges állam áll hadban egy állampolgársági meg nem értés miatt, hanem az állampolgársággal magával. Miért is tartjuk fontosnak – igenis – megkérdőjelezni az állampolgárság intézményét.

Egyszerűen azért, mert avítt, fölösleges és idejétmúlt. Persze, mondhatnák sokan, könnyű ilyent kijelenteni, de az állampolgársághoz rengeteg, napi életünket befolyásoló tényező, esetenként jog fűződik. Nos, itt van a kutya elásva. Az állampolgársághoz jogok fűződnek. A 21. században, az egyesült Európában. Abban az Európában, ahol a 27 tagállam korifeusai azt hajtogatják napjában háromszor, hogy légiesek a határok, a határoknak nincs jelentőségük stb. Pedig van, és ez a vérlázító valóság. Kapásból felsorolhatunk néhány intézményt, amely a nemzetállami jogi keretekhez kapcsolódik egy gazdasági és vámunión belül, s máris világos, miért oly beteg a rendszer: nyugdíj- és társadalombiztosítás, betegellátás, GYES és GYED, munkavállalás, banki szolgáltatások a hiteleket beleértve, állandó lakhely és a hozzá kapcsolódó szolgáltatások. Igaz, mindegyik valamilyen módon elintézhető, mechanizmusok vannak rá, de aki már várt az idegenrendészet előterében, intézett egészségbiztosítási papírokat vagy mert hitelkeretet kérni a bankjától, de nem volt állampolgár, nagyon jól tudja, hogy a nagy büdös fenét szűntek meg itt a határok. Ezt a részét a dolognak most itt a szlovák oldalon tapasztaljuk inkább, bár aki magyar munkavállaló, tudja, nem beszélünk félre.

Arról meg roppant nehéz értekezni, amikor állampolgársági kérdésből morális vagy legalábbis érzelmi kérdést gyártunk. Mert ugyan kérem mely 40 fölötti gömöri lakos érezte valaha is a kölcsönösséget, a szolidaritás fontosságát, az egy közösséghez tartozást mondjuk egy Nový Bydžov nevű községben élő emberrel. Tudják egyáltalán, hol van? Pedig – érzelmi síkon kezelve az állampolgárságot – a mai negyvenesek már felnőtt fejjel voltak földijei az említett falu lakóinak. Milyen alapon kér valaki szeretetet, szolidaritást, egyáltalán, bármilyen érzelmet egy X-ezer négyzetkilométer területű territórium kapcsán, amelynek határait, területét, esetenként gazdaságát és gazdagságát még befolyásolni sem volt semmi reménye? Milyen alapon kérhetünk bármit is olyan területért, amely mai formája vagy háború, vagy egyáltalán nem nemes nagyhatalmi szándékok eredménye? Mihez legyen viszonyulásunk, kötődésünk, ha annak kialakulásában, létében semmi részünk, s legközelebb se nagyon kérdezik meg tőlünk, mi legyen a sorsa, ha valakinek térképrajzolgatási kedve támad s netán katonai ereje is lesz hozzá?

Az állampolgárság nem lehet több territoriális helyzet-megállapításnál. Ha több, az a mai helyzetben beteg. Mint ahogyan a nemzet és az állam nem keverendő össze, úgy a nemzethez való tartozás az állampolgársággal nem azonos, és, európai tapasztalatok alapján okosabb, ha nem is lesz. Ne Ilonka nénit mentsük, hanem a maradék józan eszünket. Ha elérjük, hogy nem az államnak leszünk polgárai, hanem a polgároknak lesz állama, akkor talán beszélhetünk a kontinens további sikeres jövőjéről. De addig?