Abortuszmizéria

Aki ezt mégis megteszi, és kicsiny sárgaréz glóriát is szegez hozzá a feje fölé, hogy még szentebbnek tűnjön, annak nem sok keresni valója van a közéletben.

Divatos dolog a művi terhességmegszakítás kérdését valami amcsi divat szerint, árnyalatok nélkül, két fő gondolat mentén tárgyalni. Még a közbeszédbeli megnevezésüket is importáltuk a „bátrak hazájából” a csiricsáré panelházak közé szorult Közép-Európába: pro life és pro choice. Aztán leegyszerűsítettük még ezt az egyébként is fületlen bögre egyszerűségű két megnevezést két csontsimaságú definícióra: a pro life az az abortuszellenes, a pro choice meg az abortuszpárti. A csapatok elosztva, elő lehet venni a bunkókat, és csépelhetjük egymást napestig, hogy a vitát ősemberszinten tetőzhessük be.

Azért forgott a gyomrom az „abortusztörvény” e heti vitája és az elmúlt hónapok mizériája miatt, mert teljesen egyértelművé vált számomra, hogy azoknak az embereknek, akik ezt a javaslatot keresztül akarják vinni, semmi közük azokhoz az emberekhez, akiket ez valóban érint – és ahelyett, hogy felelősségteljesen árnyalnák a dolgot, elég nekik az árnyékboksz. A vita ugyanis szögegyszerű volt, minden árnyalatot nélkülöző, érzéketlen, hamis és egy olyan elképzelt világról szólt, ami csak a politikusok fejében létezik.

Az abortuszról szóló vita nem folyhat úgy, hogy a résztvevői általánosító szlogenek mögé bújnak, azokat mantrázva körbe-körbe, és fejükre húzzák ezeket, mint hülyegyerek a teszkós szatyrot, ha olyan kérdést kapnak, ami nem illik bele a világképükbe. Volt olyan politikus, akitől megkérdezték, ugyan miért nem hajlandók tárgyalni például a nőgyógyászok által is javasolt abortusztabletta használatáról, és minden egyéb magyarázat nélkül azt válaszolta, hogy „ezt nem tartjuk olyan módszernek, ami ebben az országban alkalmazható lenne”. Valóban, mélyen tisztelt képviselő úr? Tényleg itt tartunk? Tényleg annyira elszakadtunk már a valóságtól, hogy meg sem próbálunk válaszolni egy valódi kérdésre azzal kapcsolatban, miért kell átmenniük az egyébként is megalázott, sok esetben borzalmas lelki kínokat átélő nőknek a műtéti megszakítás iszonyán? Tényleg itt tartunk?

Tény és való, az élet szent – ha valaki másként gondolja, azzal valami hatalmas baj van. És számomra az is tény, hogy létezésünk egyik legfontosabb, legizgalmasabb, legcsodálatosabb pillére, ha szülővé válunk. De mindez valóban csak az esszenciája az életnek. A ballaszt, a salak, ami rárakódik, megkeseríti, beszennyezi. Ahogy a szülővé válás mögött is megrázó emberi történetek vannak, úgy azoknak a történetében is megtaláljuk a végtelen emberi nyomorúságot, akik úgy döntenek, hogy nem akarnak, vagy nem tudnak anyává válni.

Ezekről a helyzetekről, ezekről az emberekről kellene beszélni, és nem csak úgy tenni, hogy beszélünk róluk. És azért nem megy ez már évtizedek óta sehol a világon, mert ebből a diskurzusból pont az az őszinteség hiányzik, amely megoldaná a helyzetet. Ám az említett parlamenti csócsálásból és habverésből, valamint annak fogadtatásából kiderül: nincs is igazi igény arra, hogy ezt a kérdést valaha is feloldják.

Azt mondják, nincs hidegebb dolog a küretkanál hidegénél. Talán csak a kőkemény és cinikus politikusszív fagyosabb néha.