<div>Milyen egy sztárfutballista élete? Csupa fény, ragyogás. Luxuskocsi, luxusnő, luxuslakás. Valahogy így képzeljük. Irigyeljük érte? Nem. Illetve… Na jó, valljuk be: lelkünk mélyén mi, elvetélt focisták is arra vágytunk, hogy zsúfolt stadionokban focizzunk (tévés meccsen!), győztes gólokat rúgjunk (lehetőleg az utolsó percben), nézők ezrei eksztázisban skandálják a nevünket, a meccs után pedig, csatakosan és elpilledve, interjút adjunk a pálya szélén.</div>
A züllött cimborák
Pedig a sztárfutballista élete sem fenékig tejfel. Egyszer ugyanis be kell fejezni, a csillogásnak vége, a reflektorokat kikapcsolják, a taps elcsitul. Mi jön akkor? Légüres tér, depresszió és szabadesés. A „keresem a helyem, de nem találom” effektus. Egy brit tanulmány szerint a profi játékosok, akik megszokták az extra fizetést és a magas életszínvonalat, pályafutásuk végeztével egzisztenciálisan és mentálisan is képtelenek átváltani az élsporton kívüli életre: a visszavonuló futballisták 33%-ának egy éven belül felbomlik a házassága, 40%-uk pedig négy éven belül anyagilag ellehetetlenül. A hírt biztosan hallották: Törőcsik András, az egykori újpesti legenda elesett egy névnapi partin, beütötte a fejét, kórházba kellett szállítani, ahol műtéttel távolítottak el egy vérömlenyt az agyából, s napokig mélyaltatásban tartották. Egyelőre nem tudni, szenvedett-e maradandó agykárosodást. Törőcsik. Ez a név egykor fogalom volt a magyar futballban. A hetvenes évek végén több tízezren miatta lettek Újpest-drukkerek. Ha Törőcsikhez került a labda, felmorajlott a tribün, mert tudni lehetett, hogy kitalál valamit. Színezni fogja. Bedob egy trükköt, egy cselt. S akkor általában felhangzott a rigmus: „Táncolj, Törő!” Törő pedig táncolt. Könnyedén, laza eleganciával. Cselről cselre, védőről védőre. Mire a hátvédek feleszméltek, addigra ő már oda-vissza befűzte őket. Kötény, lövőcsel meg amit akartok. Törőcsik táncolt, az ellenfelek dőltek, a közönség tombolt. Háromszor nyert magyar bajnokságot az Újpesttel, 1981-ben pedig a tizenegyedik helyen végzett a France Football Aranylabda-szavazásán, olyan világsztárokat előzve meg, mint a liverpooli Kenny Dalglish vagy a manchesteri Bryan Robson. Mára „elidegenedett a világtól”, mondják róla ismerősei; „motiváció nélkül lebegett át a hétköznapokon”. Azt is mondják, Törőcsiket leszázalékolták, havi 75 ezer forintból élt, a nővére főzött rá, ő pedig kocsmáról kocsmára járt, ahol mindig akadt cimbora, aki meghívta egy körre. „A focisták italproblémái a haveri környezeten múlnak, én is beleestem ilyesmibe: menjünk ide-oda, fizetik a fröccsöket, villognak a híres játékossal. Ez nálunk nagyon elterjedt. Aki időben észreveszi, kikerülhet ebből a körből, akinek megfelel ez az élet, beleragad” – nyilatkozta egy másik újpesti legenda, Göröcs János. Mondhatnánk, hogy tipikusan magyar történet az ilyen, de nem az. Ott volt az északír George Best, a Manchester United zseniális hetese, aki 22 évesen megkapta az Aranylabdát (amit később potom pénzért eladott, hogy rendezhesse tartozásait). Belfastban szobrot emeltek neki, repülőteret neveztek el róla. Mi lett vele? „A vagyonom kilencven százalékát nőkre, piára meg kocsikra költöttem, a maradékot meg eltékozoltam” – mondta egyszer. Súlyos alkoholizmusába belehalt. Vagyonát az utolsó fillérig elherdálta; fia csak egy műanyag karórát örökölt. Ki volt a legjobb angol futballista? Ha engem kérdeznek: Paul Gascoigne. A „minden lében kanál” Gazza, az angolok egyetlen brazilja, a nagy gyerek. Sosem lehetett tudni, mire készül. Néha közbeszúrt egy esernyőcselt. Néha lőtt egy bombagólt, s utána hosszan nevetett. Néha kajánul belekacsintott a kamerába. De volt, hogy megtalálta a pályán az elejtett sárga lapot, és vigyorogva felmutatta a bírónak. 1990-ben az Év sportolójává választotta a BBC. Mi lett belőle? Egy kiélt arcú, kába tekintetű alkohol- és gyógyszerfüggő. Idén januárban hetedszer vonult be elvonókúrára. Az egykori 40-szeres norvég válogatott hátvéd, Claus Lundekvam éveken át a Southampton csapatkapitánya volt. Aztán szétesett. „Két üveg likőr és öt–tíz gramm kokain. Ez volt a napi adagom. Egy ideig még titkoltam, aztán megbékéltem azzal, hogy kész, vége, az életem végérvényesen kisiklott. Tudtam, hogy alig vagyok már emberi lény.” Vagy ott van Keith Gillespie esete, a 86-szoros északír válogatott szélső önéletrajzi könyvében beszél arról, hogyan csúszott egyre lejjebb, hogyan lett belőle súlyos szerencsejáték-függő, s hogyan tapsolta el azt a több mint hétmillió fontot, amit profi labdarúgóként keresett. Törőcsik András az utolsó nagy magyar spílerek egyike volt. Hogy milyen életutat választott magának, az részben az ő felelőssége. Részben pedig a miénk is. Az egész magyar futballközegé. Meg kellett volna becsülnünk őt. Vigyáznunk kellett volna rá. Egymásra. Értékeinkre. Esendő ikonjainkra.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.