A zombi utolsó harapása

Igazi reménységként indult, ahogy mondani szokták: üstökösként ívelt fel a karrierje, és mindössze néhány hónap alatt ő lett a progresszív keresztény-konzervatív kismessiás. Radoslav (aki lazán Radónak szólíttatta magát) Procházka, a fehéringes, alázatos „jófiú” több százezer, régóta a maga reménysugarára ácsingózó jobboldali szavazóval hitette el, hogy feltűnt az új politikai nemzedék vezéralakja. Az a fiatal, energikus, művelt, tájékozott, érzékeny, rátermett politikus, aki végre méltó kihívója lehet az előző generáció vetélytárs nélkül maradt, pozíciójába mintegy belekövült tirannoszauruszának, akit Robert Ficónak hívnak. Procházkának még a terebélyes egója is megvolt ahhoz, hogy versenyre keljen Ficóval, és ígéretes, fiatal, ambiciózus emberekkel vette magát körül, akik közül kitűnt a dolgos, tisztességes és szigorú Miroslav (aki lazán Mirónak szólíttatta magát) Beblavý: az egókirály, Rado tábornokaként ő az első sorban vívott az ellenséggel. Ennek a párosnak a szakítása a márciusi választások és kormányalakítás egyik legdrámaibb epizódja: Beblavý többször elmondta, egyszerűen képtelen felfogni, mi vitte rá ezt az intelligens, tehetséges, kitűnő embert, hogy egyszeriben hátat fordítson mindannak, amit éveken át építgetett. Amit Radoslav Procházka ígért, hihetőnek tűnt, mert nem ködös populizmusra építette a programját: átlátható államapparátusról és politikai nemzedékváltásról beszélt. Visszafogott retorikát képviselt, és nem ment bele a választások előtti szájhabzásba. Nem ment bele viszont semmi másba sem: a választások előtt néhány hónappal még azt ígérte, párbajra hívja Robert Ficót, és ez az összecsapás nem lesz könnyed és fájdalommentes. Aztán valahogy az egész elmaradt. A Procházka-jelenségből a választások előtt néhány héttel elfogyott a szusz, és amikor egy szepességi farsangi bálon ez a nagyreményű ember félrészegen elkezdte a fehér zászlót lengetni, az egész építmény megingott. A joggal gyanakvó választók, akiket már nem egy és nem két alkalommal vezettek meg a legrafináltabb technikákkal, megriadtak. Procházka pedig nem tett semmit, hogy visszaédesgesse őket: meddő, steril, kampány ízű hetek teltek el a választások előtt, míg a Fico-féle törvény, amely a közvélemény-kutatások választások előtti korlátozásával orosz rulettet csinált a szlovákiai politikából, be nem vitte a végső ütést. Procházkáék épp csak betántorogtak a parlamentbe, de akkor már csak az addigi lendület vitte őket: a tehetetlenségi törvény lendülete. Procházka történetére alighanem úgy fognak visszaemlékezni a történetírók, mint a fiatal szlovák demokrácia egyik legmeglepőbb pálfordulására. Az irodalomelmélet az action gratuite kifejezést szokta használni arra, amikor egy prózai mű hőse látszólag motiválatlan, váratlan tettet hajt végre. Procházka tette kívülről akár igazi action gratuite-nek is tűnhet, a valódi háttér azonban ennél sokkal kiábrándítóbb: a – bármiféle – hatalom általi korrumpálódás egyszerű képletével állunk szemben. Nincs megváltás, a kismessiás mindenkit megvezetett, aki nem kapcsolt időben.Procházka dicstelenül vonul le a színről. Az utolsó pártkongresszuson, amelyet az általa alapított és általa földbe döngölt párt elnökeként vezetett, egy bekapcsolva felejtett mikrofonba olyasmiket mondott, amik nem igazán egyeztethetőek össze a fehéringes, alázatos jófiú szerepével. A kifulladt, elcsigázott zombi egy utolsó harapásra tátotta a száját, mielőtt a többi élőhalott szétmarcangolta volna. Az, ami megmaradt belőle, most már békésen végigjárhatja az oszlás természetes útját.