A változás megállíthatatlan

Tegnap az eső sem mosta el a folklórfesztivált, aminek egy év (épp tavaly) kivételével folyamatosan én voltam a háziasszonya. Most kicsit nehezebb rendezvényt zártam, nem volt teljes a sikerélményem, mert két szlovák hölgy is megállított, és arról faggatott, miért nem konferálok szlovákul is.

Várható volt, hogy a folklórfesztivál kilencedik évére a betelepült, egyre népesebb számú szlovák anyanyelvű állampolgárok úgy érzik majd, ők is megérdemlik ezt az odafi gyelést. Amikor azt válaszoltam, a gyerekeknek szervezett műsor előtt megszólítottam, táncolni hívtam azt a pár szlovákul beszélő gyereket is, akik ott voltak, akkor azzal volt a gond, hogy de ők a magyar dalokat nem értik. Aztán a hölgy hozzátette: szerinte pont ezért nem tudnak a magyar gyerekek szlovákul, mert ilyen rendezvényeken nem beszélünk szlovákul. Higgadt maradtam, és elmondtam neki, hogy úgy tűnik, egy olyan összetett dolgot akar idemosni, amibe nem lát bele, és hogy a magyar néptáncosok, népdalok ünnepén ez talán nem elsődleges fontosságú.

Aztán csak átfutott a fejemen, hogy vajon elérkezett-e már az idő arra, hogy Csallóköz ilyen szegletén már egy magyar nemzeti identitást erősítő rendezvényen is kétnyelvűségben gondolkodjunk. S dughatom a fejem a homokba, hogy nem, mert mit képzelnek, meg ez a mi földünk, de nézzünk szembe a valósággal! Aztán megláttam egy négytagú családot: szlovák nyelven kommunikáltak a lányokkal, és a magyar gyerekdalokat éneklő énekesnőhöz úgy mentek a színpadra, mintha otthon lennének, nem okozott problémát a nyelv, mert a ritmus, a dallam vitte őket. Addigra a panaszt emelő hölgynek hűlt helye volt. Estére egy újabb idősebb hölgy állított meg, hogy megkérdezze, mikor kezd az utolsó fellépő. Türelmesen elmagyaráztam neki szlovákul, miért csúszik a program, és akkor belőle is kitört, hogy kellene a szlovák nyelvű konferálás. Már megfogalmazott válaszaim voltak, de rövidre zártam: jelzem az igényt a szervezőknek.

Nem az zavar, hogy többet kell a kétnyelvű műsorral dolgozni, hogy a szlovák látogatók is érteni szeretnék, mit beszélek, hanem csak az hat rám sokkolóan, menynyi idegen lakja az őseink házát, épít betonkerítéses hétvégi házat oda, ahol egykor a nagymamám rőzsét gyűjtött. De a sokkból az ember észhez tér, és megérti: a változás megállíthatatlan.

Nézem a gyerekeim, egy éve ilyenkor a nagy pocakomban még önállóan életképtelen kisbaba fejlődött, ma meg négy fogacskával vigyorog rám, ha étellel kínálom. A változás, sóhajtom...