A valóság sötét árnyai

Valószínűleg egyszer valamilyen tanulmány keretében megszületik majd a Fico-féle hatalomvágy és -gyakorlás mögötti pszichológiai vonal. A Dzurinda-éra után mindenesetre sokkal jobb kezdő pozícióból jóval nagyobb anyagi hasznot lehetett húzni, jóval kevesebb hozzáadott érték prezentálásával. A Smer különböző, szervezett bűnözéshez kötődő szálai is ekkor fonódtak. Csak hát ahogy a mondás tartja: „Etetni kell a juhot, ha nyírni, fejni akarjuk!” A szlovák birkát viszont azóta sokan fejték már, és az utóbbi időben, különösen Igor Matovič ténykedésének köszönhetően, már egyre kevesebbet „adott”.

A választási kampány ígéretektől hangos időszakában több párt jelöltje is jelezte: nem kicsi a baj, és a következő kormánynak már cselekedni kell, ha el akarjuk kerülni, hogy gazdaságunk görög sorsra jusson. Mikor a Smer arcai a győzelmüket ünnepelve alkoholos mámorban kajdásztak a parlamenti választás estéjén, vajon melyikük agyáig jutott el másnap a gondolat, hogy ez a ciklus teljesen más lesz?

Itt jön képbe a már felemlegetett pszichológiai vonulata a hatalomgyakorlásnak, mert a leggyakoribb válasz a miértre az, hogy mert a hatalom önmagában is vonzó, az oda vezető úton pedig már kevesebbet szoktak gondolkodni azon, hogy mi lesz a győzelem után. Fico esetében arra lehetett számítani, hogy bosszú lesz, éspedig kicsinyes, határozott és mindent elsöprő. De vajon a realitás mennyire érte el a vezetőt, tisztában volt-e a ténnyel, hogy negyedik regnálása már nehezebb és bizony kevésbé lukratívabb lesz? Vajon nála is csak „a győző” hatalomvágya munkál, ami nem foglalkozik az itt és most kihívásaival, az elért cél utáni időszakkal?

Mindenesetre a részben régi, részben új kormány nagy vehemenciával rombol le mindent, ami gátat vethet a korrupciónak, és kicsit sem leplezi ténykedését – ilyenkor azért elgondolkodom, mi játszódhat(ott) le egy Smer-szavazó fejében? De amíg tovább folyik a rendcsinálás, a valóság mint sötét árnyék egyre jobban veszi körül és öleli át Ficót, aki valószínűleg most is az adófizetők hátán mászik ki abból a gödörből, amibe egyébként bármelyik másik kormányfő is került volna, ha megnyeri a választást.

Az egyik leginkább kezelendő kérdés pedig nagy valószínűséggel az elkövetkező négy évben továbbra sem oldódik meg. Szlovákiát ugyanis ugyanaz a demográfi ai válság környékezi, mint a legtöbb nyugati és/ vagy fejlett társadalmat manapság. Az egészségügy folyamatos fejlődése a kilencvenes évekre olyan nemzedékeket hozott létre, hogy az átlag életkor a hatvan fölé kezd kúszni, mindeközben a nagycsaládos trend teljesen eltűnt, és mára a szinglik és egygyerekes kis családok trendje kezd felfelé kúszni. Mindezeket a tényezőket fokozza a gazdasági kilátástalanság, a kormányokkal szembeni bizalmatlanság, a körülöttünk levő világ által felénk áradó feszültség, amiket a háborúk és krízisek generálnak, és még nem beszéltünk a klímaszorongásról, illetve egyéb generációs hatásokról, melyekre az idősebb nemzedék csak legyinteni szokott – no igen, a generációs traumákat is valakinek tovább kell vinnie.

Ebben a gazdasági 22-es csapdájában pedig a szocialista kormányok egyre nehezebben tudnak kiutat találni. A társadalom egyre nagyobb hányada, lassan a fele él a másik fél adójából. A keresetek növekedésének aránya pedig lassú, a nyugdíjak meg már a korábbi Fico-kormányok számára is vonzó pénzes butykosok voltak. A kellemetlen döntések meghozatala így Ficóra hárul majd, a kérdés pedig az: ebben a sötétre hangolt hátszelében képes lesz-e, akar-e még Pellegrini előtérbe kerülni, vagy megelégszik a „beszélő eszköz” szerepével, és inkább a Grassalkovich-palotába költözik, távol a valódi zűröktől, mert hát „a mór megtette kötelességét, a mór mehet”...