A választó lelke

Hogyan alakult a választók véleménye az 1940-es amerikai elnökválasztási kampányban, s mi befolyásolta a végső szavazatukat? Erről szól a 75 éve megjelent The People’s Choice című könyv, amely azért is híres, mert ebben a kutatásban alkalmazták először a panelmódszert. Vagyis volt a mintában 600 olyan személy, akiket a kampány alatt összesen hét alkalommal kérdeztek meg. Így a kutatók pontosan látták, mi zajlik a választó lelkében. Ez főleg azoknál volt érdekes, akik az elején még nem tudták, kire fognak szavazni. Ilyen kutatás ma már elképzelhetetlen. Mindent gyorsan kell csinálni, az ügynökségek és megrendelőik többségét nem a választók lelke, csak a szavazata érdekli. Pedig minden szavazatnak van oka, minden választói döntés mögött van egy folyamat.

Öt éve az első körben Bárdos Gyulára szavaztam. Örömmel. Pedig mint mindenki, én is tudtam, hogy a magyar Gyulából nem lesz elnök (egyesek szerint Szlovákiának Schuster személyében már volt kisebbségi elnöke, merthogy ő kárpáti német, de ez nem igaz, mert Schuster hivatalosan szlovák). Bárdos is biztosan tudta, hogy nem jut be a második körbe, mégis tisztességgel végigcsinálta, amit most köszönök meg neki, mert csak most látom, hogy ez a végigcsinálás nem természetes. Persze, a politika olyan bonyolult, hogy nemcsak én, hanem sokszor némely politikus sem érti, mit csinál. Csak az a kérdés, ha egy jelölt előre tudja, hogy nem lesz elnök, és ez baj, akkor egyáltalán miért indul. S hogy ajánlhat-e maga helyett szlovák jelöltet?

Ha ilyen simán pótolhatók egy szlovák vegyésszel, akkor minek vannak a magyar politikusok?

Persze, tudom, hogy a legbarátibb szlovák politikus sem fog önként és dalolva magyar ügyekkel foglalkozni. Ezért az első körben ezúttal is magyar jelöltre fogok szavazni. Nem izgat, hogy egyesek szerint ezt a jelöltet rendes magyar nem választja. Akkor rendetlen magyar leszek. Egy rendetlen magyar, akinek az unokája is magyar.

Öt éve a második körben Kiskát választottam. Nemcsak Fico ellen. Önmagáért is. És egy kicsit hittem a függetlenség-dumájában. Ma már egy kicsit sem hiszek benne. Kiskában pedig nagyot csalódtam. Azért benne, és nem másban, mert nem mást választottam, hanem őt, s csalódni abban lehet, akiben az ember bízik. Nem volt minden polgár elnöke, és nem volt független. Mint ahogyan nem független az sem, akit utódjaként ajánl, már csak azért sem, mert egy létező párt alelnöke. Ez a függetlenség? Az igazmondás? A tisztesség? Azt mondja, a Rossz ellen harcol. De ki a Rossz? Például a kormány, amelynek egyik pártját nagyrészt magyar szavazatok juttatták a parlamentbe. Akkor ezek a magyarok is a Rossz részei? S az, aki még sehol sincs, de már eleve Rosszakra és Jókra osztja a polgárokat, vajon hogyan akar mindenki elnök asszonya lenni?

Nem biztos, hogy tudni akarom.