A terror jött, győzött és marad

Francia és belga földön volt több támadás is, amelyeket „magányos farkasoknak” tulajdonítottak, mint az expresszvonaton meghiúsított lövöldözés, a zsidó múzeum melletti támadás, vagy a dijoni vásáron történt támadás. Ma már tudjuk, hogy ezek az elkövetők az Iszlám Állam merénylőinek első hullámához tartoztak, önmagukat radikalizáló egyéni elkövetők voltak. Az internetes propagandával érték el őket, szükség szerint tanácsokat adtak nekik, de a merényletet egyedül követték el, ott és akkor, ahol ők akarták vagy tudták. A második hullámban már kiképzett, Szíriát megjárt, kisebb, önálló csoportok jöttek. Sok szám kering, feltehetően több száz mindenre kész merénylőt sikerülhetett visszacsempésznie Európába az Iszlám Államnak. Így végül jöhetnek a központilag irányított megamerényletek, mint szeptember 11. volt, ahol az ötlettől a kivitelezésig a szervezet irányított mindent. 

A mi szempontunkból ez nem változtat a végeredményen. Európa nemcsak az orosz fronton számolta el magát, hanem a terrorizmussal szembeni harcban is. Ahogy elaltatta józan önvédelmi reflexeinket és ösztöneinket az orosz befolyásolással szemben a vasfüggöny leomlása, úgy a kibontakozó iszlamista terrorizmustól is sokáig függetleníthetőnek gondolta magát a kontinens, dacára a számos figyelmeztetésnek. Az egy évtizede történt londoni és madridi robbantás után különösen érthetetlen, hogyan engedhette meg ennyi európai vezető, hogy a magyarországnyi területet uraló Iszlám Állam éveken át terroristákat képezzen ki és küldjön vissza Európába. Ráadásul Nyugat-Európa történelmében bőven vannak hasonló epizódok: kezdve a Vörös Hadsereg Frakciótól (RAF), amely még Ferihegyen is robbantott 1991-ben; az egy éjszaka alatt 99 robbantást elkövető Korzikai Nemzeti Felszabadítási Front (FLNC); az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) egyes szárnyainak mai napig tartó küzdelme, és vannak további példák. Ezekkel a szervezetekkel szemben a több évtizedes küzdelem néha eredményre vezetett, néha nem. Néha pusztán a finanszírozás elapadása segített (itt a Szovjetunió széthullása volt a töréspont), vagy egy generációváltás, amely után a marxista terrorszervezetek már nem tudták megszólítani az új generációs fiatalokat. 

Európa már nem tud elkerülni egy hosszú, véres küzdelmet. Hiába, hogy az öngyilkos merényletek nagy többségét más kontinenseken követik el, nekünk ennyi is sok. 
Emellett nem kevés „nyertese” lesz a terroristák ideiglenes erősödésének: a biztonsági ipar, a szélsőjobboldai mozgalmak, a nacionalista kormányok vagy éppen a szabadságjogok szűkítését pártoló antilibertariánusok – szóval sokan nyernek minden egyes merénylettel. Maga az Iszlám Állam is – újabb öngyilkos merénylőket az újabb akciókhoz. Az a kérdés, hogy az európai társadalom józanabbik fele képes lesz-e ezt az ördögi kört megszakítani és érdemben nekilátni a probléma azonosításának, kezelésének és a valódi megelőzés kiépítésének.