A szír rezsim megmentője

A 2011 márciusa óta tartó szír polgárháború ezzel új dimenziót kapott, és ma már felsorolni is nehéz, hogy ki ki ellen harcol az egykor viszonylagos jólétben élő, ám vaskézzel irányított államban. Moszkva az utóbbi időben merész léptékű diplomáciai offenzívába kezdett, hogy megvédje egyetlen közel-keleti, szó szerint kivérzett szövetségesét, Aszad rezsimjét, s ezzel együtt biztosítsa egyetlen, a volt Szovjetunió területén kívüli orosz haditengeri bázisát, a Földközi-tenger partján fekvő Tartuszt. Vlagyimir Putyin orosz elnök szerint ha a Nyugat komolyan gondolja az Iszlám Állam elleni harcot, akkor nincs helye moralizálásnak, a lehető legszélesebb koalíciót kell kialakítani az aktuális főgonosz legyőzésére. Az Egyesült Államok viszont azt vallja, hogy Aszad kezéhez túl sok vér tapad, a rezsim áldozatainak emléke miatt és a menekültek szenvedése láttán nem állhat ki a diktátor mellett. Tény, az Aszad család 45 éve tartja vasmarkában az országot és a hatalom megőrzése érdekében nem válogat az eszközökben. Másrészt nagyon úgy néz ki, nélküle nem lehet fegyvernyugvás az országban. Mindmáig az államfő oldalán állnak a tengerparti részen élő alaviták, a drúzok, a szélsőséges szunnitáktól rettegő keresztények, sőt a nagyvárosok szunnita középosztálybeli tagjai is. Emlékezzünk csak vissza: a nyugati hatalmak közvetlenül vagy áttételesen megdöntötték az iraki Szaddám Huszein és a líbiai Moammer Kadhafi diktátor hatalmát, ám a következményekkel nem számoltak – ma mindkét állam a szétesés határán van, a káosz az úr, s ennek nyomán a szélsőségesek melegágyává vált. Moszkva nyomulását segíti az is, hogy az Egyesült Államok kudarcot vallott a mérsékelt szír ellenzék támogatásával. Bár Washington 500 millió dollárt szavazott meg az Aszaddal szembeni erők felfegyverzésére, ám menet közben kiderült, hogy a tervezett évi 5000 katonából alig néhány százat sikerült kiképezni, nagy részüket azóta már megölték a harcokban, vagy átálltak, vagy pedig fegyvereiket eladták az al-Kaida szíriai ágának… Arról nem is szólva, hogy a széttöredezett szír ellenzék frakciói esetenként többet harcolnak egymással, mint Aszad kormányseregeivel, miközben az igazán veszedelmes ellenség, az al-Kaidához köthető an-Nuszra Front és az Iszlám Állam mind a két felet támadja (esetenként egymást is). És akkor még nem említettük a szír elnököt támogató Irán, továbbá a Libanonból „importált” Hezbollah síita terrorszervezet szerepvállalását. A kusza szír helyzetbe robbantak be most az oroszok, rendkívül heves bombázással. Szó se róla, Moszkva többoldalú egyeztetés, iraki hírszerző bázis kiépítése, Izraellel folytatott konzultáció után vágott bele az 1979-es afganisztáni háború óta az első távoli háborús kalandjába. Oroszország ezzel eltereli a figyelmet a Kelet-Ukrajnáról (hát nem érdekes, hogy napok óta hallgatnak a fegyverek Donyecknél?) pompás alibit nyújt neki az Iszlám Állam ellen deklarált harc (ettől függetlenül az első légi csapásait más kormányellenes szervezetekre mérte), a legújabb generációs páncélozott csapatszállítók és vadászbombázók formájában az orosz medve újra megmutathatja izmait, továbbá fényesen demonstrálja, hogy kiáll az egyetlen közel-keleti szövetségese mellett. Végezetül jelzi, Moszkva mindmáig megkerülhetetlen tényező a világpolitikában. Miután Putyinék látták azt a főleg szír gyökerű menekültáradatot, amely elérte Európát, úgy ítélték meg, hogy lélektanilag is eljött a pillanat, amikor elegánsan tálalható, hogy nem Oroszország Ukrajna-politikája az igazi fenyegetés a békére és a stabilitásra, hanem a közel-keleti helyzet drámai átalakulása. Tévedés ne essék, a Kremlt nem a menekültekről készült fotók hatották meg, hanem a már a Kaukázust is érintő iszlám szélsőség terjedése aggasztja, továbbá elege van a mindenféle színes forradalmakból, az arab tavaszból, a rebellióból. Jöjjön hát a stabilitás, a politikai kiszámíthatóság, még ha azt a háztömbromboló orosz bombák is hozzák el…