A szabad hétvégékért vérrel fizettek

Történelemórán sokat hallottunk királyok, császárok és az általuk vezetett könyörtelen rendszerek elleni forradalmakról. Sokat tanultunk romantikus szabadságharcokról, amikben „népek” kivívták maguknak a sorsukról való szabad döntéshez való jogot. De amiről nagyon keveset hallottunk, azok a 19. és 20. században lefolyó, vérrel átitatott harcok, amiket a munkásmozgalmak vívtak.

Az, hogy manapság az átlagember naponta 8 órát dolgozik, szombaton és vasárnap pihen, és a munkáltató nem törölheti a munkaviszonyt komoly ok nélkül az egyik napról a másikra, nem az uralkodók és ipari titánok jóvoltából és a civil társadalom iránt táplált szeretetükből ered. A munkavállalók jogaiért keményen harcoltak, sőt háborúztak az emberek. Nem csak tüntetgettek, nem békésen nyilvánították ki véleményüket egy előre bejelentett, a hatóságok által engedélyezett felvonuláson. A szakszervezetek polgári engedetlenséggel, sztrájkokkal válaszoltak a kizsákmányolásra, az elnyomásra, az életminimumra alig elegendő fizetésre, a szörnyű munkakörülményekre és az életveszélyes munkakörnyezetre, ami akkoriban a bányákban és a gyárakban uralkodott. A nyersanyag-kitermelés és a -gyártás leállítása persze fájdalmat okozott a tulajdonosoknak, így hát nagyon gyorsan leverték a sztrájkokat, és megpróbálták visszakényszeríteni a munkásokat munkahelyükre. Ez általában fegyveres milíciák vagy a rendőrség által történt, így hát nem csoda, hogy idővel a munkások is fegyverekkel kezdtek el védekezni a milíciák ellen, így harcoltak a jobb munkakörülményekért.

Sokan vesztették életüket, még többen lesérültek. Évtizedeken keresztül mentek a sztrájkok és a harcok, de a munkások nem adták fel.

De manapság megint olyan korszakba kerültünk, ahol a munkavállalók jogai az emberi jogokkal együtt vannak veszélyeztetve. Szlovákiában még szerencsére aránylag jó a helyzet, ami a munkatörvényeket illeti, de minél nyugatabbra megyünk, illetve Európán kívülre nézünk, akkor láthatjuk, hogy ez nem természetes. És ne feledjük, hogy az idehaza uralkodó helyzet messze nem ideális.

A mesterséges intelligenciaként emlegetett algoritmusok rövid időn belül több millió irodai alkalmazott munkáját lesznek képesek elvégezni. Ezen algoritmusok modern robotikával való kombinációja pedig további millió munkás munkahelyének a végét fogja jelenteni, akik olyan mechanikus munkát végeznek, amit robotokkal idáig nem lehetett elvégezni. Hogy biztosítanak-e a munkaadók ezeknek az alkalmazottaknak alternatív munkalehetőséget, felettébb kérdéses.

Mivel az emberi tényező, így a munkás is, a mai, haszonmaximalizálásra felépített, kapitalizmusként félrenevezett vállalati oligarchiában nem számít, azért nem is áll a rendszer érdekében, hogy a lakosság szervezkedjen, esetleg szakszervezeteket hozzon létre, illetve hogy ismerje történelmét. A nyereség az egyetlen, ami számít, az ember csak egy eszköz, aki, ha elromlik, kidobandó, majd egy másik szerencsétlen lélek átveszi a helyét, és ha ő is betegre dolgozta magát, akkor újabb csere következik.

De úgy látszik, még nem égett ki az emberekben a jobb élet, a jobb munkakörülmények és az igazságosabb világ iránti vágy lángja. Május elsején világszerte óriási tüntetések és felvonulások voltak. Franciaországban százezrek vonultak az utcára kimutatni véleményüket a megemelt nyugdíjkorhatárról. Amerikában a hollywoodi forgatókönyvírók sztrájkolnak. És egyre gyakrabban kerül sor összehangolt sztrájkokra, ahol különböző területekről állnak össze a szakszervezetek.

Ha egy egészséges társadalmat akarunk, akkor egészséges munkatörvényekre van szükségünk. Ezt a lakosság összetartással, szolidaritással és együttműködéssel békésen is elérheti, ha sikeresen összeállnak az uralkodók és az ipari titánok kapzsisága ellen. Csak nem szabad elfelejtenünk, hogy a sztrájk egy nélkülözhetetlen eszköze a szabad társadalmaknak.