A piszkos tizenkettő

Viliam Čislákot az egészségügyi minisztérium berkeiben elkövetett nagy pénzlenyúlások miatt tették volna lapátra. 2012 és 2015 között megpróbálták leváltani a házelnököt, háromszor a miniszterelnököt, a maradék nyolc helyen miniszterek osztoznak.  A parlamentnek, amely a kormányprogram megszavazásával egyben kreálja is a kormányt, jogában áll meneszteni annak egy-egy tagját, vagy akár az egész kabinetet is, ha úgy látja, nem megfelelően végzi feladatát. A parlamenti műsor a külső szemlélő számára olykor indulatosnak tetszik, magjában viszont tiszta matematika. A „2x2 józansága” jellemzi: amíg egy javaslat mögé nem sorakozik fel a többség, de legalább 76 képviselő, nem lesz abból semmi. Az pedig, hogy a kormányoldal megszavazza saját minisztere menesztését, csak abban az esetben életszerű, ha a parlamenti büfében az átlagnál is több Becherovka fogyott. Így a kormánytagok vagy parlamenti tisztségviselők leváltására irányuló kísérletek, legyenek mégoly megalapozottak is, a legritkább esetben kecsegtetnek sikerrel. Legfeljebb arra jók, hogy az ellenzék az átlagosnál nagyobb médiafigyelem mellett artikulálja álláspontját, rámutasson a valós vagy vélt hibára, aztán a bizalmatlansági indítványt elutasítják, és minden megy tovább.  Ha végigtekintünk e tizenkét leváltási kísérleten, szomorúan kell megállapítanunk, hogy abból mindössze kettő nyugodott – legalább úgy-ahogy – szakmai alapokon. Tomáš Borec igazságügyi minisztert először az igazságügyben uralkodó viszonyok miatt próbálták meg meneszteni, Zuzana Zvolenská volt egészségügyi minisztert pedig azért, mert adminisztratív hibák miatt öt napra lekapcsolta a légi mentést az országban. Itt vitán felül olyan szakmai mulasztásokról, illetve azok sorozatáról van szó, amelyekért a politikai felelősséget a tárcavezető viseli. A fennmaradó tíz esetben az ellenzék büdös, korrupciószagú esetek miatt akarta meneszteni a minisztereket. Például Robert Fico fejét mindhárom ízben mutyiszagú, milliós ügyletek miatt követelte. Az SPP eladása, az emissziós botrány, olyan esetek, ahol az „elkövetői kör” jól körülhatárolható, a károsultak pedig mi vagyunk mindannyian, a közpénzek ugyanis nem valami virtuális forrásból, hanem mindannyiunk adójából és járulékaiból keletkeznek.  Ján Richter munkaügyi miniszter esete a pártos korrupció iskolapéldája. A tárcavezető azt kérte az önkormányzatoktól, hogy a Szlovákiában egyébként is a korrupció szinonimáját jelentő európai uniós pályázatok lebonyolításához egy bizonyos, konkrét lebonyolítót kérjenek fel. Hasonló módon górcső alá vehetnénk a maradék eseteket is, mindenütt kilóg a lóláb, legyen szó jóval drágábban vásárolt CT-ről, autópálya-építésről, magáncégeknek nyújtott állami támogatásról, minisztériumi szervezetekből ismeretlen számlákra küldött pénzekről.  És ezek csak azok az esetek, amelyek napvilágot láttak, illetve a legmagasabb helyekre hágnak. Mindezek mellett hány olyan, alacsonyabb szinteken megvalósuló, gyanús ügylet lehet még, amelyek miatt nem hívnak össze rendkívüli parlamenti ülést?  A legmagasabb helyeken zajló, szervezettnek tűnő közpénzlenyúlásokat látva akár azt is gondolhatnánk, a korrupció Szlovákiában nem emberek bukásának egyedi esete, hanem beleszervesül a rendszerbe. Államforma.