A Pál (Fő) utcai fiúk meg a Frici

Bizonyára mindenkinek megvan a maga gondja, minthogy megvolt ez Molnár Ferenc regényhőseinek is. Nekik meg kellett harcolniuk érte, nekem csak úgy, „ingyen” lett, merthogy oda születtem. Ott tanultam meg járni, kerékpározni, és ott rúgtam a bőrt a fiúkkal. És elpusztult tengerimalacaimat is a grundon temettem el. Ez a darab föld nekem Dunaszerdahelyen a Fő utca 47-es számú lakótömbje mögött van. És nem csak nekem. Bizonyára érezni mondanivalómból, hogy inkább érzelmi és erkölcsi, mint anyagi vagy – ne adj’ Isten – egészségi okokból ragadtam tollat. Szóval: ez a darab terület a „nagy” parkolóval volt a gyerekkorom, az ifjúságom. És mire a fiam felnő, már csak a helyét fogom tudni megmutatni, mert beépül valamiféle áruházzal. Szegény lakótömböt pedig „megfojtják” majd a minden irányból érkező autók. És már nem lesz a grund senki gondja, esetleg csak az akciós árut kínáló eladóknak meg a népnek, mert fillérjeit beosztva örül majd, hogy „olcsón – jót” vehet. És a gyerekek nem fognak focizni már itt, marad a tévé, a videó, a számítógép. Aztán majd jönnek az „okos emberek”, akik a káros hatásokat elemzik. Felépül valami, pedig a lakók aláírást gyűjtöttek, hogy ne így legyen. Azután meg aláírást gyűjtöttek csalfa módon, hogy mégis. Történt bárhogy, itt gyerek már nem játszik nyugodtan, a lakások elértéktelenednek, mert a kutyának se kell majd porosan, füstösen, zajosan. Nekem meg a baggerok exhumálták a tengerimalacom, pedig annak idején úgy temettem el szegényt, hogy: Frici, nyugodj békében!

Bögi Róbert Dunaszerdahely