A nyugdíjas hintaszéke

Javában folyik a nyugdíjalap-kezelésre vállalkozó pénzintézetek vetélkedése a javakorbeliek és a még fiatalabbak jóindulatáért. Hogy nem jelentéktelen üzletről van szó, azt egyértelműen bizonyítják a húsz, harminc, negyven év múlva nyugdíjas korúvá válókat célzó egész oldalas fizetett újsághirdetések, a kendőzetlenül rámenős tévéreklámok. Nekem – úgy mindentől eltekintve – leginkább az az óriásplakát mozgatta meg a fantáziámat, amely a leendő nyugdíjast ábrázolja hintaszékben, vagy valami hozzá hasonlóban. Kajánkodással vegyített kételkedéssel írom le, hogy idegenvagyon-kezelésben legutoljára akkor tapasztaltam ilyen lázas igyekezetet, amikor hajszál híján az egyik „nem bank jellegű szubjektumra” bíztam megkuporgatott pénzem. Tény, ez a szubjektum nem hintaszékkel próbált elbájolni, hanem 40 százalékos kamattal...

A 20. század első fele óvatosságra trénelte a takarékoskodó kisembert. Úgyszólván nincs család ebben az országban és környékén, amelynek legendáriumában ne szerepelne kisebb-nagyobb, ebek martalékává vált összeg (első világháború alatti hadikölcsön, 1945 utáni többszöri pénzbeváltás stb.). De a 20. és a 21. század fordulója se bizonyult a vagyonbiztonság aranykorának. Holtpontra jutott milliárdos sikkasztási perek tucatjai bizonyítják, hogy a rendszerváltást követő másfél évtizedben inkább a szélhámosoknak állt a zászló.

Cselekvésképtelenségre ösztönöznék, ha a múlt tapasztalatai alapján a nyugdíjalap-kezelési vállalkozások iránti totális gyanakvást szorgalmaznám. A nyugat-európai, elsősorban a skandináviai tapasztalatok azt sugallják, hogy szélhámoskodástól mentes nyugdíjalap-kezelési konstrukciók is érvényesíthetők. Ehhez, persze, nemcsak olyan biztosítási alanyok kellenek, akik bizalommal vannak a vagyon-kezelő intézmények iránt, hanem olyan állam is, amely törvényeivel, ha kell, szigorával megvédelmezi az enyveskezűektől a kisegzisztenciák nyugdíjalapokban felhalmozott vagyonát.

A rendszerváltás óta eltelt másfél évtized eseményei nem azt bizonyítják, hogy a rendszerváltók minden tőlük telhetőt megtettek az állam és az állampolgárok vagyonának védelmére. Mintha törvényhozóink nem hallottak volna arról, hogy minden átmeneti időszakra a szerencselovagok tömeges felbukkanása jellemző. Megfékezésükre – minél „átmenetibb” az időszak, annál inkább – szükség esetén akár drákói törvényeket is igénybe kell venni. Ehhez képest túl kevés Szlovákiában a bíróságok által felelősségre vont szerencselovag, és megszámlálhatatlan az általuk átvert kisember.

E gondolatok címzettje nem elsősorban a „melyik nyugdíjalap-kezelőt válasszam?” eldöntésén töprengő állampolgár. A címzett elsősorban a törvényhozó és hatalomgyakorló garnitúra, amelynek kötelessége olyan feltételeket teremteni, hogy a nyugdíjalapokon felhalmozott pénz azokat szolgálja, akiket majd szolgálnia kell.