A nyitott orosz jövő

Társadalmi és kulturális értelemben szinte be- és átláthatatlan az, ami zajlik, s ami még történni fog. A harkivi ukrán ellentámadás sikerei kapcsán és után egyre érdekesebb eltöprengeni azon is, hogy milyen sorsa juthat az orosz hatalmi rendszer.

Egy barátom nemrég megismerkedett egy – maradjunk ennyiben – Közép-Európába menekült, értelmiséginek is nevezhető orosz családdal. Mindent, szó szerint mindent eladtak abban az oroszországi nagyvárosban, ahol eddig éltek, s most egy idegen nyelvű közegben próbálják kitalálni, hogyan folytassák tovább az életüket. Joggal nevezhetjük őket politikai menekülteknek, még akkor is, ha menekültstátuszhoz nem folyamodtak. Egy kis beszélgetés után nyilvánvaló volt, hogy nem voltak képesek tovább elviselni azt a nyomasztó hatalmi légkört, amely otthon dívik – s hát hova máshova mennének, mint a „hanyatló” Nyugatra, még ha az nincs is távolabb Közép-Európánál... Nem ők az egyetlenek, akik mostanában így döntenek. Ráadásul akár közvetlen, akár közvetett politikai okok miatt már eddig is óriási tömegeket vesztett az az országuk, amelynek egyébként is a csökkenő lakosságszám jelentette gondokkal kell farkasszemet néznie. Van-e visszaút az ilyen családok számára, képesek volnának-e egy másfajta társadalmat létrehozni, ha csillapodik a helyzet, s szabad elhatározásból mégis hazatérnek?

Számos elemző van azon a véleményen, hogy az ukrán hadsereg győzelmei után a Kreml jelenlegi lépései pánikról tanúskodnak – illetve arról, hogy az orosz elit a saját túlélésének érdekében kész még nagyobb tétekkel játszani, s tovább eszkalálni a háborút. Az okfejtésekből – s a napokban magas fokozatba kapcsoló sorozásból – az is kitűnik, hogy Moszkva nem fél már a társadalmi béke megpiszkálásától sem. Ahhoz pedig különösebb elemzésekre sincs szükségünk, hogy lássuk, az orosz határokon átmenekülő férfiak ezrei vagy a karhatalommal sok helyen nagy tömegekben szembeszálló tüntetők a Kremllel szembeni ellenszenv növekedéséről tanúskodnak. Hogy ez milyen mértékben felszínes dolog csupán, s vonatkozik csak a sorozásra, s mennyire szól esetleg valami fordulópontról a társadalmi-politikai értékek terén, azt nem igazán lehet tudni – ám szólhat utóbbiról is!

A történelem nem mentes azoktól a példáktól – nézzük csak meg az Osztrák–Magyar Monarchiát –, amikor a háború azt az államot kezdi ki, majd gyakorlatilag semmisíti meg, amely elsőként üzent hadat. Sokan spekulálnak arról, hogy Oroszország akár etnikai vonalak mentén is széteshet. Ezt olyan barátaim, akik sokat kutattak orosz terepen, valamint személyes kötelékek is fűzik őket az országhoz, nem tartják valószínűnek. Ám az, hogy mind több átlagos állampolgár küszöbe alatt is átszivárog a harctéri vér, már valós kockázatokat jelenthet. Az elmúlt 10 évben az oroszfilmipar ugyan ontotta magából a II. világháborús – sőt, legalább egy esetben az afganisztáni – katonai hősiességet túlhangsúlyozó filmeket, vélhetően volt, van is ezekre igény az orosz publikum részéről is. Kérdés azonban, hogy ma hányan szeretnék a saját tragédiájukat később viszontlátni a mozivásznon. A helyzet óvatosan optimista olvasata az, hogy az „orosz” jövő nyitottabb, mint akár fél évvel ezelőtt. A Kreml gyakran csak hordaszerűen működő katonai egységeinek kudarcai esélyt adhatnak arra, hogy elkezdődjön egy másfajta Oroszország története.