A nem nyilatkozás és a közérdek

Egy három évvel ezelőtti példát azonban hadd említsek még meg, hogy érthetőbb legyen, miről is van szó. A szlovákiai magyar érettségizők felsőoktatási kilátásairól írtam cikket. Azt szerettem volna megtudni a magyar és a cseh szaktárcáktól, hogy milyen feltételek mellett bírálják el országaikban a Covid által „megnyomorított” szlovákiai matúrákat. Prágából három (!) óra múlva, Budapestről máig sem válaszoltak. Ez is a „köz” figyelembe-, illetve semmibevételéről szól.

Úgy gondolom, nem azért élünk több mint 33 éve demokráciában, hogy ne legyünk tisztában a „köz” előtaggal ellátott fogalmak legfőbb jelentésével. Újságíróként, regionális tudósítóként azt tapasztalom, hogy ezzel a nekem – és kollégáimnak – nyilatkozó alanyok többsége tisztában van. Nem egyszer, hanem sokszor bizalmukba fogadnak, sőt barátian elbeszélgetünk. Ha lelkiismeretes polgármesterről, képviselőről vagy egy mindenes „csodabogárról”, netán „csak” egy „egyszerű” lakosról van szó, lehetnek akár valamilyen – bár nyilván nem szélsőséges – párttagok is. A végigbeszélt órák során nem ideológiai kérdésekbe süllyedve végzünk iszapbirkózást, s most tekintsünk el a reflektorfény előnyös hatásaitól is... Jó esetben már az első perc után operatív és közérdeket jelentő kérdéseket veszünk szemügyre – mégpedig közösen! Beázik a kultúrház teteje? Túl sok a konfliktus a lakosok között? Nehéz fenntartani a kisiskolát? Alig bírják kifizetni a rezsit? Nincs gyermekorvos, mióta a régi nyugdíjba ment? Hogy néz ki a dolog a járás és a megye szintjén? Vagy máshonnan közelítve: milyen helyi értékei vannak a községi életnek a jelenben – és a múltban? Él helyben egy olyan nagyszerű teljesítményre képes ember, akiről még soha nem íródott le egy betű sem? Egyáltalán született-e bármikor is a településről faluriport? Ha pedig valakinél kellemetlen kérdéseket tehetünk és teszünk is fel, nos, javarészt ez is 1989 érdeme. Ha pontos és alapos a kritika, a „piszkálódás”, bírni kell – de persze az újságíró is hibázhat, túlozhat. Az élet bonyolult...

Nem árulok el semmilyen titkot azzal, hogy a szlovákiai magyar médiateret erőteljes politikai/ideológiai különbségek szabdalják. Legfeljebb nagyokat hallgatunk róla, s a vélemények „öltözői duma” szintjén hangzanak el. Van, akit a „liberálisabb” médiumok taszítanak, mást a „konzervatívabbak” és így tovább. Végigzongorázhatnánk ezt az oktávot, de csak szófecsérlés lenne. Ez van. Ám azt gondolom, ha az előbb felvillantott témákkal foglalkozik akármelyik szlovákiai magyar és bizonyos zsurnalisztikai standardoknak megfelelő médium, akkor az ellen- vagy rokonszenveknek sokadhegedűs szerepet kell osztani. S meg kell próbálni odaülni a köz asztalához, hátha lesz valami foganatja annak a szerencsétlen cikknek. Már ha jelentenek számunkra akármit is a „köz” előtaggal bíró szavak. Ha nem, akkor igen közel vagyunk a „mi embereink”-féle világhoz, de egyben ahhoz is, ami 1989 előtt létezett mifelénk. Nem, nem „kommunistázni” akarok most, mi több, nyugodt szívvel visszanyúlhatunk jóval régebbre is. A kiglancolt limuzinok voltak kiglancolt Volgák, de kiglancolt hintók is. A hatalomról és annak mifelénk honos történeti gyakorlatairól van szó. Erről is szavazunk szeptember 30-án. Mint mindig.