A nacionalista lepra természetéről

A félelmek, a nacionalista befelé fordulás és a gazdasági válság következményei miatt megosztott Európában látjuk megjelenni mindazt, ami az első világháború utáni Európa életét meghatározta az 1929-es válságig.
(Emmanuel Macron francia államfő)

Kampánykísérlet járja be Európát, Emmanuel Macron francia államfő kísérlete. Egy új liberalizmus kísérlete (amennyiben tekinthetjük őt ma az európai liberálisok zászlóvivőjének, s miért ne tekinthetnénk), amely a kezdeményezés heves megragadásával kezdett kampányba a 2019-es európai választásokra készülve, hogy szembeszálljon a migrációs válság által felszínre került nemzetállami törekvésekkel, bezárkózással, ami ma a választói elégedetlenséget tolmácsoló válasz. A „haladó Brüsszel” kísérlete ez, amely Európa egységét hivatott felvázolni mint egyetlen lehetőséget. A kampánynyelv ennek megfelelően élesedik: káosz, szétesés, nacionalista lepra, a kontinens önállóságának elvesztése, sőt egyenesen a fasizmusba tántorgó első világháború utáni Európa rémképe sejlik fel a francia elnök kortesszövegeiben, legutóbb Prágába és Pozsonyba, tehát a „jó visegrádiaknak” címezve. (A rosszak Macron értelmezésében az egy ideje már a nemzeti önzésbe forduló magyarok és lengyelek.)

Európa veszéllyel néz szembe: a nacionalista lepra miatti szétesés és a külső hatalmak közti hánykolódás veszélyével. Azaz azzal a veszéllyel, hogy elveszti szuverenitását.
(Emmanuel Macron)

Macron azonban nagyot kockáztat a helyzet verbális élezésével: túlzásai karikaturisztikussá is válhatnak, ahogyan a szavak fokozásával egyúttal ki is üresíti azokat. A „nacionalista lepra” kifejezés jó példa erre: komikus egy olyan nemzet vezetőjétől, a franciáétól, amely nemzet a nacionalizmus egyik feltalálója volt – és gyakran élharcosa maradt ma is sok-sok megnyilvánulásában. A nemzeti érzéseket, a nacionalizmus érzelmi töltetét szembeállítani az európai egység elvont eszméjével és bürokratikus gyakorlatával tévedés és tévút, mert a politikában az érzelmek erejét nem érdemes mindenestül a ráció konstrukciói alá söpörni. A két tényező egyensúlya lenne a fontos európai vívmány, nem pedig valamelyik totális győzelmének hirdetése. A francia államfő lehetne tehát óvatosabb, ahelyett, hogy dupla vagy semmit játszana, saját egyéni érzelmeitől elragadtatva. Merthogy bajban van, némely magabiztos látszatok ellenére.

„A legfrissebb közvélemény-kutatási adatok szerint Emmanuel Macron népszerűsége negatív rekordot döntött, a francia elnökben a válaszadóknak kicsit több mint a negyede, 26 százaléka bízik. Az elnökben nem bízók aránya is rekord magas: 71 százalék. A megválasztásakor 57 százalék támogatta, 38 százalékkal szemben.”
(Euronews)

Macron belpolitikája kudarcait, a francia választók elfordulását ellensúlyozná azzal, hogy Európa erős emberének szerepére pályázik, miközben odahaza sebtében összetákolt választási mozgalma elsöprő nemzetgyűlési többsége ellenére gondokkal küzd, erős szövetségesei hagyják el az államfőt. Nagy kérdés, hogy a francia társadalom égető kérdéseire eladható-e megoldásként Macron harcias Európa-barát politikája.

A francia vezető esete kitűnő példa arra, mekkora jelentősége lehet az oly sokszor unalmasnak tartott és lesajnált külpolitikának egy-egy politikus karrierjében, egy-egy nemzet belső politikai versenypiacán. Míg például Orbán Viktor 2018-as győzelmét európai, nemzetközi tematikára építette (migrációs fenyegetés), addig Emmanuel Macron most előre menekül: hazai népszerűségvesztése, zuhanása megállítására-megfordítására a kompetens európai vezető megnyugtató képe szolgálna. Ezért is törne be rohamtempóban abba a vákumba, légüres térbe, amelyet Angela Merkel kifáradása, illetve rendezett visszavonulása hozhat létre az európai politikában. Kísérlete egyelőre minimum kétesélyes. A nacionalizmussal játszani pro és kontra egyaránt kockázatos, mert szimpla kampánytémánál összetettebb és mélyebb történelmi jelenségről van szó: érzelmeket pedig könnyebb felkorbácsolni, mint eltörölni.