A munkavállalók szolidaritási napja

Az ünnep előzményei a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza, amikor egy gyártulajdonos, Robert Owen 1817-ben megfogalmazta és közzétette a munkások követeléseit, köztük az addig 10-14 órás munkaidő nyolc órára csökkentését. A követelés érvényre juttatása végett több kisebb tüntetést, sztrájkot is tartottak, s a megmozdulások hatására 1847-ben a nők és gyerekek munkaidejét 10 órában maximalizálták Nagy-Britanniában és gyarmatain. A nagy előrelépés 1856. április 21-én következett: ezen a napon léptek sztrájkba az ausztráliai Melbourne városában a kőművesek és építőmunkások, s a parlament elé vonulva követelték a nyolcórás munkaidő bevezetését. Akciójuk sikerrel zárult, sőt még a fizetésük sem lett kevesebb. Angliában a 10 órás munkaidő is csak az 1870-es évekre vált általánossá.

1866-ban az I. Internacionálé (a munkásság szervezeteinek első nemzetközi egyesülése) genfi kongresszusán alapelvként fogadták el: „A kongresszus a nyolcórás munkanap bevezetését az első lépésnek tekinti a munkásosztály felszabadulása felé.”

A XIX. század második felében az Egyesült Államokban is napirendre került a nyolcórás munkanap követelése, s voltak olyan államok, ahol ez törvénnyé is vált. Az akkor alig ötvenezer tagot számláló Amerikai Munkásszövetség (AFL) 1884. évi, chicagói kongresszusán azt ajánlotta a törvényhozóknak, hogy 1886. május 1-jétől az országban mindenütt vezessék be a nyolcórás munkanapot. Sztrájkot hirdettek erre a napra, és 350 ezren le is tették a munkát. Milwaukee-ben a rendőrök a tömegbe lőttek, kilencen áldozatul estek a golyóknak, de végül is sikerrel járt a megmozdulás: az állami alkalmazottak számára bevezették a nyolcórás munkanapot.

Chicagóban a sztrájk hatástalanításához sztrájktörőket alkalmaztak. A munkások és a sztrájktörőket védő rendőrök közti konfliktus május 3-án sortűzhöz vezetett, amelynek négy ember esett áldozatául. Az anarchista vezetők másnapra tiltakozó nagygyűlést hívtak össze a Haymarket térre, de ott provokátorok a tömegbe bombát hajítottak, amely egy rendőrtiszt halálát okozta. Megtorlásul nyolc anarchista vezetőt állítottak bíróság elé, bizonyítatlan vádak alapján elítélték őket, négyet 1887-ben kivégeztek.

1888-ban az Amerikai Munkásszövetség St. Louis-i kongresszusán elhatározták, hogy május elsején emléktüntetéseket rendeznek, s ezeket nemzetközi szintre emelik.

Ezt a döntést erősítette meg a II. Internacionálé alakuló kongresszusa 1889-ben Párizsban. Úgy határozott, hogy a három évvel korábbi chicagói tüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a szakszervezetek és más munkásszerveződések együtt vonuljanak fel a nyolcórás munkaidő bevezetése és a nemzetközi szolidaritás kifejezése érdekében. Magyarországon is 1890-ben tartottak először május 1-jei tömegdemonstrációt. Az Internacionálé 1891-es második kongresszusán május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították.

A munkásünnep – mely időnként véres eseményektől sem volt mentes – a XX. században a legnagyobb nemzetközi szocialista ünnep lett, különösen a Szovjetunióban, s a II. világháború után létrejött szocialista blokk országaiban. Hivatalos állami szabadnap lett, amelyen nagyszabású, látványos felvonulásokkal a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokat ünnepelték. A munka ünnepét a múlt század kilencvenes éveitől – a szocialista rendszerek bukása után – a munkavállalók szolidaritási napjának nevezik, sok helyütt majálisokat rendeznek e a napon. A világ számos nagyvárosában a szakszervezetek szerveznek megmozdulásokat, melyeken főként a munkavállalói jogok védelme, érvényesítése, méltó bér és nyugdíj, a munkahelyek megőrzése a központi kérdés.

Május 1-je hasonló tartalommal katolikus ünnep is, Munkás Szent József, a munkások védőszentje tiszteletére. XII. Piusz pápa 1955. május 1-jén rendelte el Jézus ács nevelőatyjára emlékezve.