A mi közös szomorú évfordulónk

Egy közeli szlovák és egy még közelebbi helyi magyar kolléga ennek ellenére rám talált, mert ha egy újságíró keres valakit, azt meg is találja. Közös erővel tartottunk csendes gyertyás megemlékezést Ján Kuciak oknyomozó újságíró és menyasszonya, Martina Kušnírová régész emlékére Érsekújvárban, a városháza előtt. Arra is emlékszem, hogy a napilapunkból kivágott, címlapos hírt csúsztattuk egy irattartó fóliába egy szlovák cikk mellé, így alakult ki a megemlékezés helye, a fiatal pár fotójával. Egy évvel a forradalom után születtek mindketten. Idén még csak 34 évesek lennének. Nem voltunk sokan a megemlékezésen, ennek ellenére a mai napig fel tudom idézni az érsekújváriak arcát, ahogyan mécsest gyújtanak. A döbbenetes, gyászos csendben nem volt szükség szavakra. „Minden halállal én leszek kevesebb, hiszen egy vagyok az emberiséggel. Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól” – írta John Donne angol költő. Ha akkor ott a téren találtunk volna szavakat, hasonlóan fogalmaztunk volna, mert mindannyiunkat sérelem ért. Február 21-én megint ott állunk majd Érsekújvár főterén is 18 órakor. Nem tudok a történtekkel párhuzamosan nem gondolni majd Alekszej Anatoljevics Navalnij orosz politikusra, ellenzéki vezetőre, jogászra, aki 47 évesen hunyt el a börtönben. Vasárnap megpróbáltunk megnézni egy róla készített dokumentumfilmet. Arról, hogyan tért vissza külföldi felépülését követően a hazájába, hogyan sikerült fényt derítenie azokra, akik feladatul kapták a megmérgezését, és mit üzent a népének. A dokumentumfilmet nem lehetett végignézni, többször beakadt, ám még a félig kimondottak, a filmszakadás közti csendek is torokszorítóan hatottak ránk. „Felgyorsultak a történelmi események, radikálisan változott a világ, mindig történik valami meglepő. Olyasmi, ami egy nagy krízishez vezethet. Előre nem látható történések. Nem lehet tudni, mi lesz az, ami felébreszti a nemzetet a fásultságból, az alibizmusból” – mondta egyebek közt Martin Šimečka újságíró, író egy, a napokban vele készült interjúban. Aki meghallgatta, azon is elgondolkodhatott, hogy a „békét akarunk” kifejezés ma már olyasmit is jelenthet a hatalmon lévők olvasatában, hogy a legrosszabb esetben megadjuk magunkat és behódolunk. Filléres emlékeim egyike, ahogy 1986-ban, számos pecsétes igazolás és engedély kiharcolásával kijutottam kamaszként a soproni Fertő tóhoz. A magyarországi parton állva tisztán, erőteljesen és vámmentesen érkezett hozzám egy dal, amelyben a megzabolázhatatlan zenei zseniről, Wolfgang Amadeus Mozartról énekeltek. „Odaát”, a Morbisch-tó vízi színpadán Falco előadásában szólt az Amadeus, tizenhat évesen akkor úgy éreztem, megérintett a szabadság szele, és többé már el sem engedem. Három évre rá több tízezren gondoltuk úgy, hogy a szabadságnak nemcsak a hangja és a szele érkezett meg hozzánk, hanem annak teljes valósága is. Valamit félreérthettünk...