A másság mélysége és magassága

Érheti, mert cudar és gonosz a világ, és mert csodálatos és emberséges a világ. A minap egy olyan diák könyvét mutathattam be, aki alig tizennégy évesen írni mert arról, milyen megpróbáltatások érik a mássággal élőket. Megfogalmazta félelmeiket, melyek végül a teljes elszigeteltségükhöz vezettek. Huszonegy napban foglalta össze azt a nem mindennapi folyamatot, ahogy egy bántalmazott kamasz padlót fog, végül mégis elrugaszkodik a mélyről és megmutatja magát a világnak. Jó néhányan részt vettünk a találkozón, ahol szó volt arról is, hogy az iskola sötét zegzugai milyen veszélyes helyek, ha egyszer csak berángatják oda az embert és szidalmazzák, pocskondiázzák, a végsőkig megalázzák. Arról nem is szólva, hogy ma már be lehet csalni a védtelen és kiszolgáltatott áldozatot egy virtuális, népes chatszobába, és úgy meggyötörni, hogy az írmagját is kiöljék az önbecsülésének. Az a diák, aki ilyen helyzetekből képes felállni, elismerést és támogatást érdemel. Mint ahogy annak az iskolának a vezetése is, ahol jelen van egy ilyen beszélgetésen az igazgató és értőn hallgat, egyetlen szó sem kerüli el a figyelmét. Emberi mivoltuk szerves része a nemi identitásunk, az ezzel kapcsolatos másságot ma már sokan felvállalják, és hosszú-hosszú azon írók, költők, festők, rendezők, színészek és zeneszerzők névsora, akikről ez köztudott. Azt sem ítélném el, aki álarcot vesz fel, és nem hisz a feltétel nélküli szeretetben sem odahaza, sem az iskolájában, sem a munkahelyén, sem a baráti társaságban. Lehetséges, hogy megnősül, férjhez megy, mert nem szeretne csalódást okozni a szüleinek, és megadja nekik az óhajtott unokát. Önként vállalt csapda, amelyben többen is sérülnek tudatosan, vagy tudat alatt. Alig egy hét múlva kezdődik a nyári szünidő, és a diákoknak, a pedagógusoknak, a kollégiumi nevelőknek, különféle szakfoglalkozásokat vezetőknek ismét lehetőségük lesz az édes semmittevés körte- és jázminillatú füllesztő estéin átgondolni, hogyan viszonyulnak azokhoz a diákokhoz, akiket a másságuk miatt gúnyolnak, kirekesztenek az osztályközösségek, akiket sosem hívnak meg a születésnapi bulikba. Akik gyakran jelentenek betegek, váltanak iskolát, mert fogytán az erejük. Két hónapjuk lesz a vakációzóknak arra, hogy komolyabban megfontolják, mit tehetnek ezekért az emberekért. Elgondolkodhatnak a diákok azon, biztos jó döntést hoztak-e, amikor az osztály homofób hangadója mögé állva azokhoz csapódtak, akik a mássággal élő kortársukat nem tartják egyenértékűnek. Barátok, régi ismerősök tűntek el az életemből, akik elmenekültek a szülőfalujukból, a városukból és a fővárosba költöztek, vagy külföldön élnek, mert megannyi értékes tulajdonságuk, kiváló szakmai képzettségük ellenére sem találtak elfogadtatásra sem a családban, sem a helyi közösségben. Végezetül eszembe jutnak a művészeti főiskola egyik diákjának a szavai, és most is hallom értetlenkedő hangját, ideges felnevetését: „Ne már! Még mindig ezt oldjátok a kisvárosokban?!”

Igen, oldjuk, és már oldódik a fülledt, méltatlankodással fűszerezett csend, mert egyre többen tudatosítják, hogy a minden nemű és jellegű másság köztünk van és gazdagít, ha úgy akarjuk.