A magyar politika korszakváltása

A kétpólusú demokrácia gondolatát azonban még szoknia kell a szembenállóknak. 
Gondoljunk bele, a szocialista politikus Kósáné Kovács Magda egykori, mára elcsépelt klasszikusa immár kifordítva kísértett a mostani választási kampányban: nem elég tolvajnak lenni, annak is kell látszani! Zúdult a mocsok, zakatolt a lejáratás egyfelől, nagyvadat is lőttek Borkai győri polgármester személyében másfelől. Azóta pedig akadozva, de elindult az átadás-átvétel kormánypárti vesztesek és ellenzéki győztesek között, nem mindenhol éppen barátságosan: valahol a gratuláció és a kézfogás maradt el, másutt még a merevlemezeket is hazavitték a városházi számítógépekből. Szóval az elegancia mellett az infantilizmus a másik lecsengető elem. 

Nem fogunk olyan beruházást befejezni, amit a budapestiek nem akarnak. Ha nem akarják, nem lesz se Liget-projekt, se kézilabda Eb-döntő a vele járó csarnoképítéssel, Se 2023-as atlétikai világbajnokság. Nógatnám az új városvezetést, tisztázzák, mi az, amit nem akarnak, és akkor felmondjuk a nemzetközi szerződéseket, csak nyílt, egyenes beszédet vár a kormány.

(Orbán Viktor a parlamentben)

Eléggé világos beszéd, ezek szerint a budapestiek akaratának a fővárosi közgyűlés döntéseit tekinti a kormány: érdekes idők jöhetnek tehát a visszakozásokban. Orbán békülékeny hangot üt meg egyelőre, kész az együttműködésre, sportcentrikus és városépítészeti fejlesztési tervei visszavonására. Csakhogy ami ellenzékből még jól hangzó egyszerűsítés – lélegeztetőgép vagy stadion, az a fővárosi hatalomba kerülve már fejtörést okozó felelős dilemma: a közelmúltat végképp eltörölni vagy együttműködve versenyezni? 

A kormány sürgetése miatt nem valószínű, hogy több hónapos előkészülést igénylő népszavazást tartanánk a stadionépítések miatt.

(Karácsony Gergely, Budapest új főpolgármestere az ATV-nek)

Nem véletlenül mutatkozik első nyilatkozataiban meglehetősen óvatosnak és kimértnek Budapest új főpolgármestere, aki egyúttal jelenleg mégiscsak a kétosztatúvá váló magyar politika másik pólusának vezéralakja is: a kétpárti váltógazdálkodáshoz kormányzóképes politikai profizmusra, nem szabadcsapatokra van immár szükség, az ellenzék továbbépítésére ebből az alkalmi Fidesz-ellenes önkormányzati koalícióból. 

A fő vita nem zajlott le: hogy mennyire van értelme a jelenlegi parlamenti keretek között bent maradni. Hiszen ezzel egy színházat, a demokrácia látszatát tartjuk fent. 

(Hadházy Ákos független parlamenti képviselő a 444-nek)

Hadházy képviselő az ellenzék választási térnyerése után is az akcionizmusban hisz: táblákkal zavarta meg a kormányfő parlamenti beszédét, tacepaói között lópénisz feliratot is lengetett. Úgy látszik, neki még nem szóltak az ellenzékből, hogy rendesen melózva komolyat nyertek az önkormányzati választáson, vagyis már véget ért a lukas zoknis bohócpolitika. Illetve dehogy ért véget: hülyeségre hülyeség a válasz, miután az ügyészség most Varju László DK-képviselőt ama bizonyos közmédiás ellenzéki folyosóhempergés miatt testi sértéssel vádolja, egyebek mellett azért, mert kézzel megnyomta egy biztonsági őr vádliját. (A vádliját, kézzel. Ez kábé olyan félelmetes támadás lehetett, mint amikor valaki orral megböki a másik öklét.) Ettől függetlenül persze arról a tévészékházas ellenzéki performansz-politikáról kiderült, hogy nem stratégia. Az ellenzék összefogással, dolgos és személyes utcai kampányolással nyert Budapesten és nagyvárosokban, tehát tényező lett. A trollkodás ideje egyelőre lejárt. Elvileg. Persze mindez a választást követő alapvető ellenzéki stratégia irányán múlik: hinni a szabad választáson leváltható kormány realitásában vagy kitartani a diktatúra van, tehát minden eszköz megengedhető attitűdje mellett. Egypártrendszer vagy kétpártrendszer a fejekben, that is the question.