A lelkiismeret szabadsága

Mindannyiunknak vannak olyan adottságai, amelyek predesztinálnak bennünket bizonyos tevékenységekre, s olyan gátjai, melyek pályákat zárnak ki életünkből. A vértől undorodó ember nem megy mészárosnak, a szagokra érzékeny nem megy bőrcserzőnek, az életet tiszteletben tartó nem lesz hóhér. Erről nincs törvény, szabad polgárként dönthetünk, mit vagyunk hajlandóak megtenni s mit nem.

Mégis van néhány kényes kérdés, melyben okosabb, ha a lelkiismereti szabadságot jogszabály garantálja. A lelkiismereti szabadságot az orvosi pálya gyakorlása, a magzatelhajtás és a keresztény értékrend fogalomhármasában értelmeztük eddig, mert a KDH agendáját képezte. Aki eljutott a néhai KDH-ban Vladimír Palko írásaihoz, tudja, hogy Palko rossz szemmel nézte azt is, hogy nemcsak a magzatelhajtást megtagadó orvos, hanem az azonos neműeket törvény értelmében összeadni nem hajlandó állami hivatalnok is repült egy „liberális” országban.

Nézzük, meddig mehet el a lelkiismereti szabadsághoz fűződő jog. Az az állami hivatalnok, aki adminisztratív ügyként melegeket is kénytelen összeadni, de neki ez nem tetszik, nem jó állami hivatalnok. Ilyen alapon az interetnikus házasságokat elutasító hivatalnok is ütköztetné „lelkiismeretét” a törvény betűjével, ad abszurdum, képzeljük el, hogy egy anyakönyvvezető nem hajlandó foglalkozni egy magyar és egy roma házasságával, mert neki az nem tetszik. Ez lenne maga a rasszizmus. Ilyen alapon még azt is elképzelhetjük, hogy egy igazságtalannak tartott kilakoltatás és tulajdonosváltás eredményeit nem írná be egy közjegyző, ahová kell, mert a kilakoltatottakat rendes embereknek, a vagyonszerzőket csalónak tartja. Idáig nem mehet el a lelkiismereti szabadság.

Fontos, hogy az élet–halál kérdését törvény szabályozza. E sorok írója egyelőre három területet ismer, ahol elképzelhető a lelkiismereti szabadság minél tágabb értelmezése: a magzatlehajtás, az eutanázia és a halálbüntetés. Mindháromban megoszlik a társadalmi hangulat és vélemény, egyik esetben sem sikerül racionálisan megindokolnunk egyik vagy másik álláspontot sem úgy, hogy azt a társadalom elfogadja, s a büntetést zokszó nélkül tudomásul vegye.

Ugyanis nincs alapvető élet-etikai fogódzkodónk, csak példáink vannak, vagy hitünk. S itt találkozik a keményfejűnek tűnő KDH az SaS-szel. Mert a szabad akaratot a keresztény Isten ajándékaként éli meg s Teremtőjének tartozik felelősséggel, a liberális viszont a „leben und leben lassen” elve alapján az egyén szabadságát tartja a legfontosabb értéknek. De mindkettő ugyanazt akarja: hogy az egyén, akár lelkiismeretére, akár vallására, akár értékrendjére hivatkozva megtagadhasson olyan műveleteket, amelyek az élet–halál kérdésében visszafordíthatatlanok s amelyekkel nem ért egyet. Így egy ősliberális is elutasíthatja az abortuszt, az eutanáziát, a halálbüntetést, mint ahogyan azt a keresztény hite, vallása alapján teszi.

Ebben a kérdésben nem kellene a jobboldali pártoknak kommunikációs csatát vívniuk. Tessék jogszabályt alkotni a lelkiismereti szabadságról: azzal mind a keresztények, mind a liberálisok azonosulhatnak. Koalíciós háború nélkül.

A másik fontos üzenete e témának az, hogy alapvető etikai, életbevágó kérdésekről igenis politikai vitát kell folytatni. Ütközzenek a vélemények, a parlamentben ütközzenek, mert a törvényhozás arra van, s az sem baj, ha esetenként ebből nem lesz törvény.

Alapvető emberjogi és élet–halál kérdésekről a vita véglegesen úgysem zárható le soha.

De szőnyeg alá sem söpörhető.