A kőtábla

A múlt heti keresztrejtvény után egy másik is megragadta a figyelmemet. Két ősember találkozik a hivatalban. Ugyanaz a leopárdbőr-öltözék, ugyanaz a frizura, csak az egyik jókora kövön ül, előtte kőasztal, kezében husáng. Ő a hivatalnok. A másik fegyvertelen, kezében kőtábla, mosolyogva mutatja fel. Ő az ügyfél. Idilli jelenet, a háttérben süt a nap, nőnek az őspáfrányok. És akkor megszólal a hivatalnok: „Az ajánlólevelet csak papíron fogadjuk el”. Bumm. Nem is kell ahhoz husáng, hogy valakit letaglózzanak.

Életem során sok hivatalnokkal találkoztam, és elmondhatom, hogy többségük kedves, segítőkész ember volt, aki úgy tartotta – tartatta – be a szabályokat, hogy közben nem taglózott le. Mert szükség van szabályokra, törvényekre, rendeletekre, hiszen a társadalmi élet nem működhetne nélkülük. Vannak szabályok, amelyek paradox módon épp azzal könnyítik meg az élet bizonyos területét, hogy szabályozzák. S a hivatalnok, aki ügyel a betartásukra, tulajdonképpen rendet visz a káoszba.

De ez az őshivatalnok olyat akar, ami nincs. Persze azt neki is tudnia kell, hogy a papírt még nem találták fel, és a kőbe vésett ajánlólevél megfelel a szabályoknak, de miért ne gonoszkodjon egy kicsit? Miért ne élvezze, hogy ha rövid ideig is, de hatalma van a másik felett? Mert képzeljük csak el, mi történik tovább. Szegény ügyfél megszeppen, hazacipeli a kőtáblát – ki tudja, mérgében földhöz is vágja –, aztán szimatol, hogy mi is az a papír, és hol, hogyan kell beszerezni, míg végül kiderül, hogy nincs semmiféle papír, a jó nehéz kőtábla továbbra is érvényes. Ekkor visszamegy a hivatalnokhoz, aki szó nélkül elfogadja a kőtáblát, s mikor az ügyfél megkérdezi, hogy ha most megfelel, akkor múltkor miért utasította vissza, csodálkozva közli, hogy ő aztán nem, az biztosan a kollégája volt. No, én már ilyen hivatalnokkal is találkoztam.

De a legrosszabb típus, aki – mert épp van egy kis hatalma – maga talál ki és rendel el olyan szabályokat, amelyek rajta kívül mindenkinek megnehezítik az életét. Például a tanszékünket összevonták egy másikkal, mert a minisztérium nem ad pénzt az egyetemnek, és így akarnak spórolni. Meg úgy, hogy tanárokat bocsátanak el, aztán az óráikat szétosztják a maradék személyi állomány között, akik az adott tantárggyal soha életükben nem foglalkoztak, tehát gyakran ugyanolyan kezdők, mint a diákok. Itt kezdődik a Szent Minőségbiztosítás, ugye. A tanszék, amellyel összeolvadunk, teljesen máshol, tőlünk jó távol ül. A kari főhivatalnokok most azt találták ki, hogy költözzünk mi is oda. Csakhogy tanítani továbbra is ott fogunk, ahol most vagyunk. S ami a lényeg, a másik tanszék órái is többnyire a mi épületünkben vannak, a tanáraik évek óta föl-le ingáznak. Akkor költözzenek ők hozzánk, együtt leszünk, és ingázni sem fog kelleni, nekünk sem és most már nekik sem. Mondjuk mi. De a hivatalnokok másképp látják. Költözzetek csak, s ingázzatok ti is! Miért? Csak. Nincsenek érvek.

Minek is lennének. Az őshivatalnoknak elég a husáng.