A koncesszió mint indikátor

Amikor 2006-ban először boncolgatta az akkor még pénzügyi tanácsadó Richard Sulík annak megszüntetését, szárnyalt az európai gazdaság, a szlovák GDP-mutatók tátrai tigrisre hajazó kis országot jellemeztek, de már akkor többen figyelmeztettek: a közvetlen költségvetési támogatás drága, és a közműsor-szolgáltatás amúgy is minden oldalról veszélyeztetett függetlenségének maradékát is felszámolná. Aztán jött a válság, csak az SaS megvilágosodása nem jött. A koncesszió megszűnésével kiesett volna nagyjából 90 millió euró (most ne boncolgassuk, hogy alig nyolcvanat szednek be), s ezt a pénzt a központi költségvetés állta volna. A mérleg pont 180 milliót romlott volna. Ez a 180 millió annyira hiányozna a jelen kormánynak, hogy vállalja a népszerű intézkedés felülírását, és visszahozza a gyakorlatban eddig meg sem szűnt üzembentartási díjat.

Hangsúlyozzuk, minden olyan érv, ami az üzembentartási díjat megkérdőjelezi, helyes. Igenis megkérdőjelezhető, miért fizet mindenki egy olyan szolgáltatásért, amelyet nem mindenki használ, de akkor megkérdőjelezhetjük a kiróvó-elosztó rendszerű nyugdíjfinanszírozást (tesszük is) vagy a teljes adórendszert is, amire azért még nem vetemedtünk. A koncesszió története viszont gyönyörűen igazolja, hogy semmilyen racionális érv nem segít addig, amíg a hasunk nem szólal meg. A 180 millió – ami nincs – minden demokratikus, függetlenségi, minőségi és gyakorlati érvet megelőzött.

Tarthatunk hát attól, hogy a mindenkori kormányzatok csak akkor lesznek képesek bármilyen értelmes önmegszorító, takarékoskodó intézkedést támogatni, ha korog a has vagy ha üres a zseb, azaz a kincstár. Az előttünk álló parlamenti ülésszak nemcsak a koncessziót hivatott visszaterelni a jogrendbe, hanem újabb adókat módosít – hogy pontosabbak legyünk: emel. Azaz a várható költségvetési hiányt a kormányzat továbbra is alapvetően a bevételi oldalon kezeli, a kiadási oldalon mintha kimerültek volna a lehetőségek. Pedig nem merültek ki. Csak egy baj van. Az igazi tartalékokat globális országos szintről nem látni. Megéltük, hogy négyeurós számlát kellett felrakni a webre az üvegzsebtörvény alapján – a számla nyilvánosságra hozatala néha többe került, mint maga a szolgáltatás. Tengernyi példát írhatnánk le, miként kerül egy-egy apró ügy adminisztrációja háromszor annyiba, mint maga az ügy, számtalan olyan jogszabályi intézkedést tudnánk felsorolni, amelyek a közügyek intézését indokolatlanul bonyolítják és drágítják.

Az efféle dolgokat csak egy módon lehet kiszűrni: ha az állam szolgáltatásainak nem a keresleti, hanem a kínálati oldalon szabják meg a lehetőségeit, mértékét. Magyarán: az állam elmondja, egy-egy agendát mennyiből kell ellátni, majd olyan közhivatalnokokat keres, akik ennyiért megcsinálják. Furcsa? Pedig másképp nem megy. Amíg a közigazgatásban az „ezt kell megcsinálni, adjatok rá pénzt” elve érvényesül, addig takarékoskodás nem lesz. Majd ha a közintézmények számára a nullszaldó lesz a minimális imperatívum, akkor lehet majd a takarékosságról értekezni. Addig nem.

Félő, hogy ezt a helyzetet csak és kizárólag a források hiánya eredményezi, nem pedig a józan ész. Igaz, akkor sem lesz késő – az élet nem az államkasszától függ.