A kisebbik rossz keresése

„Békés korszakokban, mikor a gyűlölködés öröméért gyűlölködünk, keresnünk kell kedvünkre való ellenséget: – kellemes gond, melytől a mozgalmas korok megfosztanak bennünket.” (Emil Cioran író, filozófus)

Hát igen, a háborúk, a válságok szabadjára engedték az emberek érzelmeit, kézzelfogható ellenségekhez jutott mindenki, az ősi csoportrituálék működésbe léptek, elszabadult a pokol, amelyet a pusztítás után újraépítés követett. Ma is hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy veszélyes, katasztrofális korban élünk, pedig nem. 
Érdemes elolvasni Hans Rosling Tények című könyvét és Steven Pinker Az erőszak alkonya című monumentális munkáját: a két műben közös annak meggyőző bemutatása, hogy az emberiség modern kori történetében az erőszak visszaszorulóban van. 

Tehát a minden egyre rosszabb valójában nagyon is hamis érzetünk, amely abból következik, hogy ömlenek ránk a negatív hírek az interneten, s a globális információáradat megtévesztő a trendek valódi alakulásához képest. 

S milyen igaza volt a román–francia filozófusnak, Emil Ciorannak: békés korszakokban a gyűlölködés örömét keressük: utáljuk a szomszédot, a másik focicsapatot, a migránsokat, az ellenoldali politikai pártot, annak vezetőit, s persze idővel minden szerencsétlen flótást, aki hozzájuk húz, rájuk szavaz; hiszen megtévesztett, alulművelt, tudatlan, becsapható birkanyáj az mind, ellentétben velünk, a mieinkkel, akik tényszerűen látják a világot. Nem az a baj, hogy a modern politika tele van érzelmekkel, az teljesen természetes és normális jelenség, a gond az, ha az érzelmeken belül a gyűlölet válik meghatározóvá. A másik utálata. Jódolgunkban gyűlölködünk, mert nincs elég bajunk különben, s mert az unalom mozgatja a mindennapokat. 

„Mindenben kételkedni és mindent elhinni: két egyaránt kényelmes megoldás, hogy felmentsük magunkat a gondolkodás alól.” (Jules Henri Poincaré matematikus, filozófus)

Korunk két tipikus jelensége: a cinizmus és az infantilizmus. Mindez nemcsak a fogyasztói társadalom működésében nyilvánul meg, hanem a tömegdemokrácia viselkedésében. Két, egymással meghitt viszonyban lévő szélsőséggel van dolgunk: a cinizmus elpusztítja az idealizmust, a lelkesedést, a hitet valamiben, amely nélkül nem érdemes élni, cselekedni, dönteni – a cinizmus maga a tespedtség, a minden hiábavaló életfilozófiája, a szellemi-erkölcsi vegetálás káosza. 

„Minden nemzedék kineveti a régi divatot, de vallásos áhítattal követi az újat.” (Henry David Thoreau filozófus)

Ugyanolyan veszélyes attitűd a századot uraló infantilizmus, az önfelmentő gyerekesség, a felnőni, felelősséget vállalni képtelen önszórakoztatás, dedós fikázás, amelynek semmi sem szent, s büszke erre az életfelfogásra, önmaga örök kiskorúsítására, a minden vicces, mindenen nevessünk, de semmit ne vegyünk igazán komolyan játékára. Persze egyetlent azért komolyan vesz, túlságosan is, végletesen: önmagát, önmaga érzékeny, sérthetetlen, sértődékeny lényét. 

„A demokrácia arról biztosít, hogy ne kormányozzanak minket jobban, mint ahogy megérdemeljük.” (Bernard Shaw író)

A mindenben kételkedés két közéleti viselkedésformájával szemben pedig ott a tükörkép: a fanatikus hívők tábora, az oly ismerős megingathatatlan szavazó, amely a rajongás koordinátáira építi politikai véleményét, a valóságról tudomást nem véve – és persze ennek megfelelő gyűlölettel minden iránt, amely és aki meg meri kérdőjelezni rajongása tárgyát, személyét bármily apróságban is. 

Ezek a szavazótípusok a küzdelmet és a szembenállást tekintik alapállapotnak. A cinikusok az infantilisokkal együtt hullámzanak két tábor között, érdekeik vagy ellenszenveik alapján jól megtalálva a helyet valamelyikben, közben finnyás felsőbbrendűséggel figyelik a hívőket mint szükséges rosszakat. 

A demokrácia a józanok számára viszont a kisebbik rossz választásának művészete, nem igazságkereső szenvedély, és nem focimeccs.