A kereskedelmi háború haszna

Az ENSZ alapdokumentuma hivatalosan is bevezette a nemzetközi rendszerbe, éppen azzal a szándékkal, hogy így a vitában álló államok hátha képesek elkerülni a vérontást. Ez általában akkor működik, ha a nagy állam (például az Egyesült Államok) kisebbekkel szemben veti be, mint Észak-Korea, Irán, Venezuela vagy Irak, annak idején. De már ebből a névsorból is látszik, hogy az egyik szankcionált államot sem sikerült igazán átállítani, vagy olyan tartós változást elérni, ami geopolitikai szempontból a NATO-tábornak hosszú távon kedvező lenne. 

Emellett a szankciók egy része óhatatlanul érinti a népességet, a helyi despoták pedig boldogan írnak minden más problémát is a szankciók számlájára, hogy elhárítsák saját felelősségüket.

Éppen a globalizációval váltak lehetővé olyan szankciók, amelyek, mint az intelligens fegyverek esetében, már sokkal precízebbek és célzottak. Ilyen az euroatlanti tőkepiacokról való kizárás, a SWIFT nemzetközi utalási rendszerből való kizárás, vagy a szankcionált személyek bankszámláinak befagyasztása, zárolása. Ezek egészen hatékonyak lehetnek, ha jókor vetik be őket, akár belső feszültséget szítva az autokratikus rendszer hatalmi csoportjai között. 

A Kínával szemben bevezetett amerikai szankciók eredetileg a két ország közti kereskedelmet terhelő védővámokat jelentettek. Az árucikkek drágulása végső soron a fogyasztókat terheli, illetve más országokat hoz versenyképesebb helyzetbe. Azzal tehát elméletben semmi gond, hogy míg az államilag agyontámogatott, és a jüan-árfolyampolitikával is megsegített kínai termékeket az intézkedések megdrágítják valamivel, a világpiacon másokat, vagy a hazai ipart hozva helyzetbe. Kína ugyanakkor azt tervezi a Financial Timeshoz eljutott értesülések szerint, hogy 2022-ra mind a szoftver, mind a hardver területén önálló akar lenni és megtiltja az importot. Ez már stratégiai döntés. Ezzel szemben egyszerűen elkerülhetetlen az euroatlanti reakció: 

innentől nem arról kellene vitatkozni, hogy a Huaweit kitiltsák-e az összes uniós közbeszerzésből, hanem arról, hogy egyáltalán mi az a kínai technika, ami bejöhet még és meddig. 

Kína minden más téren is a „made in China” politikát erősíti. Mi pedig vakon csak megvásároljuk a termékeket. Ahelyett, hogy kihasználnánk ezt a remek válságot az európai termelés, szoftverfejlesztés gyorsított megerősítésére, állami támogatására; inkább áldozatul esünk vagy Pekingnek. Teljesen érthetetlen politikai döntések sorai születnek európai fővárosokban a kínaiakkal való szorosabb együttműködésről, miközben a választók érdeke a munkaerő szempontjából és a nemzetbiztonsági érdek miatt is más lenne.

Senki sem fog könnyeket hullatni, ha pár évvel később érkezik meg az 5G az EU-ba, ha a sajátunk lesz. Félő, hogy itt a döntéshozók vagy korruptak, vagy tájékozatlanok, vagy csak mezei önsorsrontók (ki-ki döntse el). Csakhogy a mi sorsunk is ettől függ.