A karikázás értelme

A parlamenti és az EP-választásokon is van preferenciakarikázás, minden szavazó pontosan azt a személyt támogathatja az általa választott pártban, akiben a legjobban bízik. Sokan élnek ezzel a lehetőséggel, még többen nem, de természetes része a választási folyamatnak. Pedig valójában korántsem nyilvánvaló hogy a választónak kell-e rendelkeznie ezzel a lehetőséggel. 
 Sok országban eleve nincsenek választási listák, kizárólag egyéni körzetekben zajlik a verseny. Ha a szavazó szerencsés, olyan jelöltet „kap” az általa preferált párttól, aki szimpatikus neki. Ha nem, két dolgot tehet, vagy más jelöltet (és így pártot) választ, vagy befogott orral, az antipatikus jelölt ellenére is a pártot támogatja. 

Más országokban ún. zárt listák vannak, ahol nincs lehetőség a felkarikázásra. Magyarországon például az egyéni körzetek mellett van egy zárt lista, ahonnan szép sorjában kerülnek be a jelöltek a törvényhozásba. A „karikázható” lista előnyei viszonylag nyilvánvalók. A választónak nagyobb kontrollja van afelett, hogy ki kerül a parlamentbe. Az igazán szimpatikus(nak) és kompetens(nek tűnő) jelöltek egészen lentről is fel tudnak törni, és mandátumhoz juthatnak, ezzel csökkentve a pártelitek monopolhelyzetét annak kijelölésében, hogy ki jut a törvényhozásba. Azonban a dolognak van árnyoldala is, és ez paradox módon épp az előnyeiből adódik. Különösen a kisebb pártoknál veszélyes lehet, ha a pártvezetés nem kontrollálhatja a bejutó jelöltek személyét, mivel könnyen előfordulhat, hogy egy-egy szakterületről egyetlen politikust sem karikáznak be a parlamentbe, mondjuk nem lesz jogász képviselője a pártnak. Ha az ember végignézi a mostani ellenzéki pártok képviselőit, ezek a lyukak szembeötlőek. 

A szlovák választási rendszer megalkotói úgy érezték, megéri az efféle lyukas frakció veszélyét is megkockáztatni azért, hogy a választók dönthessenek arról, ki képviselje őket. A választón így nyomás van: ha nem karikáz, vagy felületesen karikáz, akkor a rendszer problémákat okoz, nem segít. A választónak egyáltalán nem kötelessége, de hasznos lehetősége pontosan tájékozódni arról, kiket karikáz be. Ha olyan politikusokat, akik értenek a szakterületükhöz és hajlandók dolgozni, akkor a szavazó a maga részéről mindent megtett az ország sikeréért. Ha nem, akkor sem a szétbombázott frakciókat a választások után összetákoló pártelnökök, sem a szavazók nem lesznek igazán boldogok. A tanulság, legalábbis számomra: a demokrácia akkor működhet jól, ha az emberek komolyan veszik, és tájékozódnak arról, kik is versenyeznek a kegyeikért. A kampányidőszak erre kiváló lehetőséget ad.