A jognak asztalánál – Sólyom László emlékére

Az egykori keleti blokk nyugati „tagállamai” eseménydús három évtizeden vannak túl, s igazából még mindig nem látszik, képesek lesznek-e valaha is túllépni a saját árnyékukon. Azonban azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy a köz- és szellemi életnek az eltelt bő 30 évben ne lettek volna olyan szereplői, akikről külön is érdemes eltöprengenünk. Nem amiatt, hogy valamiféle „szentekről” volna szó (a tökéletességtől mindenki távol áll, persze nem egyformán...), hanem példának okáért azért, mert szuverén, autonóm, valamilyen szakmában fontosat alkotó, s egyszersmind a demokrácia mellett mélyen elkötelezett személyekről beszélhetünk. Ha számba vesszük, hogy Magyarországon kiket sorolhatunk ebbe az elképzelt csoportba, úgy bizonyosan szerepelni fog közöttük a vasárnap, október 8-án elhunyt Sólyom László.

Nem tisztem itt most a volt köztársasági elnök életpályájának egészét értékelni, az ilyesmire egyébként sem alkalmas egy másfél-két flekkes szöveg. Az azonban mindenképp kikívánkozik belőlem, hogy már elnöki mandátuma során imponálónak találtam azt az aktív, önazonos és autonóm habitust, amellyel ellátta a hivatalát. A demokratikus Magyarország jogi felépítményének létrehozásában az igazi szerepet azonban alkotmánybírói működése során játszotta. A testület elnökeként független, a joguralmat biztosító és javító, a sokat emlegetett fékek és ellensúlyok rendszerét erősítő munkát végzett.

Sólyom tudományos munkássága is egy olyan örökség, amit nem fog tudni megkerülni az, aki a jövőben például a rendszerváltás körüli időszak viszonyaira és megoldandó feladataira, valamint a harmadik magyar köztársaságra kíváncsi. Könyvei nem olyasfajta példányok, amelyek súlytalanul terhelik a könyvespolcainkat. Életútját egyben mindvégig jellemezte a környezettudatosság is. Itt most nemcsak arra akarok utalni, hogy kiállt már a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése ellen is. Eleganciáját – és baranyai szülőföldjéhez való kötődését – szépen kifejezi, hogy a szövegeiből összeállított és az életműve lezárásának tekintett háromkötetes művének (Documenta I–II–III.) borítóit a Mecsekben honos ritka és kuriozitásnak számító növények díszítik. Az illatos hunyor a fiatal énjének alkotóerejét, a pécsi Havihegyen álló idős mandulafa az európai alkotmányosság szívósságát, a bánáti bazsarózsa pedig a környezetvédelem és a közéleti szerepvállalás jelentőségét jelképezi.

Végül azonban idézzük őt magát! Az Ars Boni jogi folyóiratban 10 éve közölt interjú legvégén azt kérdezték tőle – nyilvánvalóan az „egypárti Alaptörvény” miatt –, hogy mennyire bizakodó az alkotmányosság jövőjével kapcsolatban. Ezt válaszolta:

„Úgy illik, hogy ha valaki alkotmánybíró volt, és még köztársasági elnök is, akkor hivatalból bizakodó legyen. Lehet, hogy van ebben némi önvédő reakció: szeretném hinni, hogy a tevékenységem nem volt hiábavaló. S bár a jelen helyzetet elkeserítőnek tartom, szeretném félretenni a szubjektív szempontokat. Nagy változásokhoz nemzedéknyi idők kellenek. Lehet arra számítani, hogy a húsz éven át épült alkotmányos kultúra, s különösen annak beivódása a jogi oktatásba és a jogászok gondolkodásába, rendelkezik olyan alapokkal és olyan tehetetlenségi erővel is, hogy még hosszan hatni fog.”

Bizakodjunk hát! A demokrácia, a joguralom fenntartása és javítása mindenesetre szüntelen munkálkodást kíván. Mondjuk a pártpropagandáé is. Csak annak más az előjele.