A jog mint eszköz – válasz Ravasz Ábelnek

Először is egy félreértést szeretnék eloszlatni. Írásomban nem Ravasz Ábel cikkére reagáltam, hanem általában néhány, a nyelvtörvénnyel kapcsolatos véleményre, amelyek szerzőit nem jelöltem meg, mert nem velük, hanem állításaikkal akartam vitatkozni. Ezeket a következőképpen foglalnám össze: 1. a nyelvtörvény alapvetően jó, további módosítására talán nincs is szükség; 2. további feladat a nyelvtörvénnyel kapcsolatban nincs, a többi már a civilek dolga; 3. ha nem javul a nyelvhasználati helyzet, az azért van, mert a polgárok nem elég öntudatosak, a civil szervezetek pedig nem teszik a dolgukat.

Ezekre válaszul első cikkemben (Előrelépés-e a nyelvtörvény módosítása?, 2011. június 11.) azt fejtettem ki, miért nem elfogadható a nyelvtörvény, a másodikban (Ki a felelős a siralmas nyelvhasználati helyzetért?, 2011. június 18.) azt, hogyan hat a nyelvhasználati szabályozás a nyelvhasználatra, a már idézett harmadikban pedig kifejezetten azt elemeztem, mik a teendők a nyelvhasználati törvény végrehajtása során. Tehát nem általában a nyelvhasználati helyzettel foglalkoztam, hanem kifejezetten annak jogi oldalával. Egy helyen sem írtam, hogy ezen kívüli tényezők nem hatnak a nyelvhasználatra, ahogy azt sem, hogy ezeket nem tartanám fontosnak, sőt utaltam is rájuk – de egyszerűen nem ez volt cikkeim témája. Elfogadom, hogy Ravasz Ábel hasznosabbnak tartana egy tágabb perspektívájú cikket, de a cikk tartalmát annak szerzője határozza meg. Ebben a konkrét esetben pedig én arról írtam, amit terjedelmi és egyéb korlátok közt aktuálisnak és érdekesnek tartottam.

Ravasz Ábelnek a nyelvhasználatról szóló cikkére (Az öntudatosság útja, 2011. június 29.) egy konkrét állítása miatt hivatkoztam, mely szerint „egyedül az öntudatos állampolgári magatartás hathat a helyzet javulására”. Ez azért kapcsolódik az én témámhoz, azért láttam benne a nyelvtörvénnyel kapcsolatos érvet, mert egyrészt ha „egyedül” ez a megoldás, azzal a szerző negálja a jog szerepét, másrészt az azt megelőző mondat miatt, amelyben explicit kimondja, hogy a nyelvi jogok bővítését hiábavalónak tartja.

Az állampolgári magatartás szerintem is fontos összetevője a nyelvhasználatnak. Mi több, úgy gondolom, hogy az állampolgári aktivitás szintjét nem pusztán tudomásul venni kell, hanem növelni. Amiben eltérő véleményen vagyunk, az a polgári öntudatosság és a törvényi szabályozás viszonya. Ezek ugyanis számomra összefüggő, egymásra ható tényezők.

Azt már előző cikkeimben kifejtettem, hogy a nyelvtörvény számos módon képes gúzsba kötni az állampolgárokat. Nem értem, miért lenne kár arról vitázni, hogyan szüntessük meg a nyelvhasználók elé gördített akadályokat. A kapcsolat ugyanakkor más irányú is lehetne, a törvény erősíthetné is a civil aktivitást, erre is van jogi megoldás. Nem olyan módon, hogy az állampolgárok helyett próbálja megoldani a helyzetet, pláne nem úgy, hogy az államtól való függésüket mélyíti el (amit én soha nem szorgalmaztam, úgyhogy ezt az állítást vissza kell utasítanom), hanem úgy, hogy eszközöket ad számukra a hatékony fellépéshez. A Kerekasztal javaslata számos ilyen megoldást tartalmaz, és sajnálatosnak tartom, hogy ezek a nemrég elfogadott módosításban nem jelentek meg. A helyzet így az, hogy úgy várunk el sokkal nagyobb aktivitást a szlovákiai magyaroktól például a németekhez képest, hogy közben jogilag gúzsba kötjük őket.

A nyelvhasználati aktivitást nyilván jogon kívüli eszközökkel is lehet és kell is erősíteni. De míg Ravasz Ábel szerint csak ezekkel a megoldásokkal szabadna élni, számomra a jog is egy megfelelő eszköz, amiről vétek lenne lemondani. A Kerekasztalon keresztül és azon kívül is jó néhány olyan civil kezdeményezésről tudok, amely a nyelvhasználati helyzeten próbál javítani. Ha a törvény valamilyen jogot biztosít, az állampolgárokat tájékoztatjuk erről, és arra biztatjuk őket, hogy éljenek vele. Ha nem biztosít jogot, de nem is tilt, akkor ennek a lehetőségnek a kihasználását javasoljuk. Ahol pedig irreleváns a törvény, ott olyan módszereket használunk, amelyekkel jog híján is célt lehet érni. A legsikeresebb stratégia szerintem az, amely az eszközök teljes palettájából tud meríteni. Ha egyáltalán nem lenne törvény, vagy az állam 1999 után újra nem teszi meg azokat a lépéseket, amelyek a végrehajtásához kellenek, akkor természetesen a jogtól független eszközökkel kell élni, és örömmel látom, hogy egyre több kezdeményezés van ezen a téren is. Meggyőződésem azonban, hogy a törvényt is használni kell, azért van.

Jó példa a buszközlekedés kérdése, mivel jelenleg sokszor a magyar utasok sem magyarul kérik a jegyet. Ennek több oka is van, köztük a szlovák sofőrök hiányos nyelvismerete és elutasító hozzáállása, és a magyar utasok passzivitása. Nemrég a Kassa környéki régióból keresett meg egy öntudatos polgár, aki hosszú ideig veszekedett egy szlovák buszvezetővel, mert az nem volt hajlandó „Szepsi” állomásig jegyet adni. Erre megoldást jelenthetne egyrészt az, ha a Kerekasztal javaslatának megfelelően a közlekedésre is vonatkozna a nyelvtörvény. Ilyen esetben az utasnak joga lett volna a Szepsi nevet használni, sikertelenség esetén bírósághoz fordulhatott volna, és szórólapokkal tájékoztathatná többi utastársát, hogy nekik is joguk van magyarul kérni a jegyet, éljenek vele. Mivel ez nincs így, sajnos jelenleg a sofőrnek nem kötelessége magyarul is érteni a városneveket. Vannak ugyanakkor más lehetőségek. Tárgyalni lehet a busztársaság vezetőivel a helyzet megoldása végett. Kétnyelvű menetrendekkel lehet ellátni a buszvezetőket, hogy a szlovákok is megértsék a magyar neveket, és a jegy árát is meg tudják mondani magyarul. Végül bojkottot lehet szervezni a Kassa környéki egyetlen busztársaság ellen. Ezek mind olyan lehetőségek, amelyek használatára mindenkit buzdítunk, és ezek teljes skálájára szükség is lesz, hogy a nyelvhasználati helyzet a közlekedés terén az ország egész területén javuljon. Nem hiszem, hogy ezek közül az elsőről, a jogi útról, le kellene mondanunk.

Hasonló a helyzet a kiskereskedelem terén is. Ez utóbbi különösen érdekes a matricás megmozdulások fényében. A törvénymódosítás ugyanis, a politikusi kijelentésekkel ellentétben, nem vonatkozik a bolti kiszolgálásra. Ha tehát egy üzlet tulajdonosa megtiltja alkalmazottainak, hogy magyarul szolgálják ki a vevőket, azt sajnos továbbra is törvényesen megteheti. A törvény csak az üzletek feliratait szabályozza, de ott sem változtat a jelenlegi helyzeten, a kötelező szlovák feliratok mellett megengedi a magyar nyelv használatát, ahogy erre eddig is lehetőség volt. A matricás megmozdulás, amely az üzletek feliratait kifogásolja, ezért a törvénymódosítástól teljesen független. A Kerekasztalnak van olyan programja, amely az üzletek feliratainak kétnyelvűsítéséhez nyújt a vállalkozóknak segítséget, ami kiegészíti egymást az előbbi kezdeményezéssel. Egy másik, előkészületben levő akció a bolti kiszolgálás nyelvét érinti, a szabadkai hasonló példát követve a meggyőzés és a nyilvánosságra hozatal eszközével. Ezek mind olyan példák, amik az öntudatosabb nyelvhasználat felé visznek. Nem látom be, miért lenne ördögtől való, ha ezek mellett a törvény adta lehetőségekkel is élnénk – már ha volnának ilyenek; és ha nincsenek, akkor elvárnánk, hogy legyenek. Ha például a magyar nyelvű közfeliratokat is megkövetelné a törvény, mint ezt teszi a szlovák nyelv esetében, ezt az öntudatos vásárlói magatartás erősítésére irányuló fellépések is ki tudnák használni.

Az előbbiekkel kapcsolatos másik nézetkülönbségünk, hogy Ravasz Ábel szigorúan nyelvsemleges törvényt és államot szeretne, ami teljesen távol tartja magát a magánszférától, én pedig nem. Will Kymlicka óta tudjuk ugyanis, hogy nyelvsemleges állam nincs, és a magánszférát is számtalan módon befolyásolja az állam. A kisebbségi nyelvek érdekében pedig a mégoly öntudatos lakossággal bíró Svájcban, Kanadában, Finnországban, Dél-Tirolban és számos más országban is beavatkozik az állam a magánszférába. Ennek fő oka a kisebbségi és többségi nyelvhasználók eltérő számában van. Az állam nem maradhat formálisan semleges, mivel az a gyakorlatban a többségi nyelv előnyben részesítését jelentené. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy lássuk, a Beneš-dekrétumok, negyven év kommunizmus és húsz év államnyelvtörvénnyel tűzdelt nacionalizmus után mennyire lenne egyenlő helyzetben a magyar és a szlovák nyelv például Szencen, ha az államnyelvtörvényt hirtelen eltörölnék. Talán nem ártana figyelembe venni a sokat idézett pozitív külföldi példákat, és belátni, hogy tartalmilag egyenlő játékszabályokat nem egy formálisan nyelvsemleges törvény tud biztosítani. Ez persze nem általánosságban jelenti a privát szféra szabályozását, hanem elsősorban a közfeliratokra vonatkozik, én is ilyen kontextusban utaltam rá előző cikkeimben, ezt már csak Ravasz Ábel bővítette ki „a privát szférába való súlyos belenyúlások”-ká, félreértelmezve szavaimat.

A fentiek fényében én az állampolgári nyelvhasználati passzivitásra legyőzendő problémaként tekintek, amit egyebek között a jog segítségével kell túlhaladni. Igaza van Ravasz Ábelnek abban, hogy ez nem a teljes képzeletbeli focipálya, vannak a problémának más összetevői is. Ezt eddig sem tagadtam, sőt utaltam is rájuk, de mivel cikkeim témája kizárólag a nyelvhasználati szabályozás volt, a jogon kívüli eszközökről nem volt alkalmam bővebben írni. Nem értékelem túl ugyanakkor a jog szerepét, olyan mértékben biztos nem, ahogy azt Ravasz Ábel nekem tulajdonítja, a paternalizmus vádját ezért alaptalannak tartom. Ravasz Ábel viszont tagadja a jog relevanciáját az állampolgári öntudatosság növelésében, amivel szerintem átesik a ló másik oldalára. Egy ideális, csupa öntudatos egyénből álló társadalomban talán tényleg nem lesz majd szükség semmilyen nyelvtörvényre, de amíg odáig eljutunk, szerintem nem hiábavaló azon gondolkodni, hogyan jelentsen a jog akadály helyett segítséget ezen az úton.

Fiala János; a szerző a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának és a Fórum Intézet jogi munkacsoportjának jogásza