A hóhér emléktáblája

Keleten elmegy? Ha e két, nyilván szónoki kérdésre igennel válaszolunk, máris a veszélyes relativizáció csapdájába estünk, onnan pedig egyenes út vezet oda, hogy emléktáblát kap Ján Pješčak. Ja, igaz, hogy véreskezű kommunista hóhér volt, de hát a szülőfalujáért sokat tett, a földműves-szövetkezet létrejöttében elévülhetetlen érdemei vannak.  Pješčak emléktáblájának ügye, megváltoztatva a megváltoztatandókat, a szovjeteket behívó Vasil Biľak mellszobrának ügyét formázza. Utóéletük nem csak ott ér össze, hogy – áldozataikkal szemben – aggkori, természetes – haláluk után ugyanaz a két művész érezte szükségét annak, hogy emlékművüket bemázolja.  1988-ban Pješčak volt az, aki elkente Biľak hazaárulási ügyét, hozzásegítve az egykori központi bizottsági főtitkárt és számos más pártfunkció hordozóját, hogy a Slavín alatti villájában, 96 évesen, büntetlenül szenderülhessen örök álomra, mint tisztes állampolgár. Mindketten – és persze, még sokan mások – egy elnyomó rendszer legfelsőbb szintű kiszolgálói, és ezáltal haszonélvezői voltak. Amikor emlékművet kaptak, nem hallhattuk a kormány hangos tiltakozását amiatt, hogy egy diktatúra képviselői kapnak szobrot, emléktáblát. Talán azért, mert a Biľak-szoborállítás idején egyedüli, a Pješčak-tábla avatásakor pedig legerősebb kormánypárt tele van egykori kommunistával. Sőt, az sem zárható ki, hogy ha nem történik meg a rendszerváltás, a miniszterelnököt akkor is Robert Ficónak hívnák... Ami viszont ennél nehezebben érthető: az ellenzék sem szólalt meg. Valószínűleg a réveteg köldöknézés túlságosan lefoglalta őket. De még Marian Kotleba is hallgat. Talán attól tart, a gárdista Ferdinand Ďurčanský szobrával vágnának vissza, s az felesleges bonyodalmakat okozhatna neki.  Negyedszázad történelmi léptékkel mérve nem hosszú idő. A kommunizmus bűneit ugyan törvény ítéli el, az állam ezzel letudta morális kötelezettségét az áldozatokkal szemben, mindez azonban írott malaszt csupán. Hangozzon bár könyörtelenül, de a kommunista rendszer megítélése társadalmilag tán’ akkor lehet árnyaltabb, ha minimum az a generáció kihal, amelyik a kötelező foglalkoztatásra, s a miatta bekövetkező túlfoglalkoztatottságra erényként tekint, cserébe feloldozást adva a rendszer nem teológiai értelemben, hanem szó szerint vett halálos bűneire. (Meg ha az iskolákban nem a közelgő felvételik présében, pár órában lesz tananyag az 1945 utáni időszak.) A hóhéroknak nincs emberi arcuk. Kit érdekel, hogy sokat tettek a jéerdéért, ha politikai gyilkosságok tapadnak a kezükhöz? Az, hogy ők egy adott település legnagyobb fiai, inkább a település szegénységi bizonyítványa, melyről jobb lenne bölcsen hallgatni a hivalkodás helyett.  Jó lenne valami pozitívat, előremutatót írni a végére, de e sorok írójának a botrány mellett legfeljebb az érthetetlen szó jut az eszébe.