A háborús marketing

Kevésbé megbocsátható a gyermek (de egyáltalán, az ember) szeméklyes tragédiájának felhasználása marketingcélokra. Gennyes dolognak tartottuk a kilencvenes években a nézettséget már akkor is maximáló kertévétől egy drogos popsztár félórás interjúját, nagyon kegyetlenül viselkedett vagy viselkedik a bulvár mondjuk a cseh Bartošovával, még halála után is. Egy kamasz fiú halála a címlapon azzal, hogy a másik (azóta kiderült: ártatlan) kamaszt gyilkosnak nevezik ki. Vagy a fáradhatatlan lincshangulat-hajhászás egy ötéves, elgázolt gyermek fényképével, mind mind nagyon csúnya dolog.

Ukrajnában már polgárháború van. Folyik a politikai propaganda, e hasábokon is gyakran boncolgattuk a háborús marketing eszközeit és eredményeit. A virtuális térben most már nap mint nap megjelenik egy-egy képsor, áldozatokkal, köztük gyerekekkel, és a képsorhoz tartozó, jobbára igenis politikai marketing-célokat követő kommentárokkal. Az elmúlt két hétben napi három képsor jut el hozzám azon a szociális hálón, amelyet közszereplőktől eltérően elég kevés emberrel osztok meg. Akkor a tömeges ismertséggel rendelkező emberek vajon mit kapnak a képernyőre – kérdezhetem, de nem teszem. Gondolom, ugyanazt többszörösen. A legutóbbi képsorok halott gyerekeket ábrázolnak – mellettük a megjegyzés, hogy azt bizony a hivatalos média nem hozza le. Naná, elvégre kegyeletsértés is van a világon, még jó, hogy legalább ezt figyelembe veszi néha a médiaidióta világ. A képsorok mellett pedig az európai jólét közepette elő PC-felhasználók holtbiztos tényként leírt mondataival, amelyek megnevezik a gyilkosokat. A forrás hiányzik. Persze, hogy hiányzik, hiszen a háborús propaganda nem nevez meg egymástól független forrásokat, akkor ugyanis korrekt hírszolgáltatás lenne, máris nem teljesítve a propagandagépezet elvárásait.

Nézem a képeket és eszembe jut, mennyi tragikus, brutális, a szó legszorosabb értelmében kegyetlen képsort láttam videómegosztókon szíriai kivégzésekről, afrikai nyilvános lincselésekről, bangladési gyermekkínzásokról, mobillal felvett torokelvágásokról. Mindegyiket újságíróként kezelem, fölháborodásomat nem szellőztetem ideológiailag megspékelt vádakkal, nem állítom, hogy a moszlim, arab, bangladési stb. népesség brutális, kegyetlen és mit tudom én, milyen. Nem teszem, mert őrültek, futóbolondok, szadisták és deviánsok a világ minden táján vannak. Nálunk is. A háborús, főleg polgárháborús közeg viszont előhívja odújukból a devianciákkal és ezzel párosuló frusztrációkkal terhelt egyéneket, aki nem azért ölnek gyermeket, mert az más nemzetiségű, vallású, hanem azért mert ölni akarnak. A polgárháborús propaganda-gépezet csak annyiban segít nekik, hogy okot, ideológiát, motivációt szolgáltat a kegyetlenséghez, ahhoz, hogy az ember úgy elaljasuljon, hogy „önként, kéjjel öl, nem parancsra”.

Nos ez az, amire nem szabad ráugrani. Ez az, amit kritikusan kell fogadni. Függetlenül attól, mit gondolunk ukránokról, oroszokról, unióról, törökről, tatárról...