A gyermekkor sebei

Ülök a diófa tövében és nézem. Nézem a törzsét, az ágait, a sebeit. Van egy mély, bár időközben beforrt sebe. Amikor fiatal fácska volt, amolyan fa-kisgyermek, a kitartó széllökések, amelyek az udvart érik, rendszeresen megpróbálták kicsavarni a helyéből. A fácska kapaszkodott, ahogy csak bírt, meg is tartotta magát a földben, de fokozatosan elgörbült, ezért a gazda kitámasztotta egy karóval. Úgy tűnt, jó lesz, de a szél nekifeszítette a szegény fiatal fatestet a karónak, és ez nagy vágást ejtett a hónaljában. A fa nem görbült el, de a mély seb megmaradt. 

Középiskolában tanító pedagógus ismerősöm meséli, hogy volt egy fiú az osztályában, aki óra közben gondolt egyet, felállt, s elkezdte az üres székeket döntögetni vagy nekifutásból rugdosta a falat. Máskor könyveket vágott a földhöz, és kihangosítva zenét hallgatott a mobilján. Amikor a tanárnő rendre intette, csak nevetett. Mivel az ismerősöm egyben a fiú osztályfőnöke is, behívatta a szülőket. Először az anya jött. Elmondta, hogy ő nem él együtt a fiú apjával, egyébként meg nem bír a fiával, otthon is teljesen vad, és kérte a tanárnőt, hogy csináljanak vele valamit.

Másnap az apa is befutott. Mondta, hogy nem igazán ismeri a fiát, mert nem sokáig éltek együtt, de fogadkozott, hogy majd ő magához veszi és megneveli, ha már az a semmirekellő anyja még erre sem képes.

Úgy is lett, a fiú az apjához költözött. Kicsit mintha megzabolázódott volna. De az apai nevelés sem tartott soká. Pontosan három hétig. Az történt ugyanis, hogy az apa egy húszéves, vagyis a fiánál három évvel idősebb nővel élt együtt, s amikor egyszer elment hazulról, a lány kikezdett a fiúval. Csakhogy az apa közben hazament. Nekiesett a fiának, megvádolta, hogy el akarja szeretni az ő nőjét. Menj vissza a rohadt anyádhoz, mondta neki, és kipenderítette az utcára. A fiú hazament. Másnap berohant az anya az iskolába. Kijelentette, hogy látni sem akarja a fiát, mert rájött, milyen nyugodt az élete nélküle, és követeli, hogy az osztályfőnök intézkedjen, hogy az iskola helyezze el valahova a gyereket. Az ismerősöm próbált a lelkére beszélni, hogy ne tagadja meg a fiát, ne tegye teljesen tönkre, de hiába.

„Amikor elment az a nő, elsírtam magam”, mondta könnyes szemekkel, „annyira sajnáltam azt a szerencsétlen gyereket. Hát hogy is lehetne valaki normális ilyen szülőkkel?” 

Nézem a fát. A gyermekkor sebei megmaradnak. Főleg azok a sebek, amelyeket azok okoznak, akiknek jelen kellett volna lenniük, de nem voltak jelen. Akiknek szeretniük kellett volna, de nem szerettek. 

Egyébként a fiú két nappal később felvágta az ereit. Sikerült megmenteni az életét. De őt vajon ki menti meg?