A Fico–Szijjártó találka margójára...

De, mert a politikai irányultság egyes esetekben már-már vallási bigottsággal ér fel, sok ember politikai erkölcsiránytűje egyszerűen már nem is létezik. Az újabb évszázad populizmusa lassan harminc éve fékezi a régiót, és építi le a demokráciát.

Volt idő, amikor magyarnak lenni egyenes dolog volt, s bár a politika mindig is szerette zászlajára tűzni az egyszerű, falusi parasztság lelkületében – szerintem – legtisztább módon megjelenő hazaszeretet bárminemű megnyilvánulásait, attól az még sokáig tiszta maradt. Hiába jött az első bécsi döntés, majd a Beneš-dekrétumok, az emberek tudták, miben hisznek, és miért hisznek benne. S bár volt, aki ferdén nézett a reszlovakizáltakra, attól még a hite megmaradt, s testvérének tekintette a másikat.

Vajon nagyanyám unokatestvérének, Kati néninek – aki annak idején zokszó nélkül tűrte, hogy vagonra pakolják, Csehországba deportálják, ahol elveszítette férjét, aztán hazaszökött a nincstelenségbe – hogy magyarázná meg Forró Krisztián, hogy a rendszeres „politikussimogatáson” megjelenő nagytiszteletű Szijjártó Péter hogy a fenébe képes a magyarok romlását olyan sokszor óhajtó, sőt ennek a folyamatnak különböző részein tevékenyen dolgozó politikusokkal – Robert Ficóval vagy Andrej Dankóval – széles vigyorral haverkodni? Valószínűleg ugyanúgy képtelen lenne egyenes választ adni, mint ahogy az akuality.sk NA ROVINU című műsorában sem volt képes egy egyszerű határozott nemet mondani arra a kérdésre, hogy a Szövetség vajon együttműködne-e a jövőben a szélsőjobboldali Republika párttal.

A totális meghasonlottság és szervilitás mostanra a szlovákiai magyar politikumot szinte teljesen alkalmatlanná teszi szerepére. Egyenes beszéd, lényeges, valós értékkel járó tettek helyett már nem maradt más, csak a politikai látványkonyha és arctalan idomulás némi alamizsna, egy kevés magyar adóforint reményében. Pedig az irány ezúttal is a semmibe visz, hiszen nagy bajban kell, hogy legyen az Orbán-kormány, ha olyan kétes alakok barátságát keresi, mint a szélsőségesen magyarellenes SNS párt elnöke, Andrej Danko, vagy a politikai bűnöző Robert Fico, aki azon túl, hogy eladta az országot saját érdekcsoportjának, összejátszott a szervezett bűnözéssel, illetve folyamatosan azon munkált, hogy egyre inkább az asszimiláció felé sodródjon az amúgy is egyre inkább fogyó szlovákiai magyar közösség.

Az olyan kijelentések pedig, mint például Szijjártó Péter dicsérő szavai, amikor úgy fogalmaz: „Robert Fico kiérdemelte Magyarország tiszteletét, miután hivatali ideje alatt egészen új dimenzióba lépett a magyar–szlovák együttműködés, amelynek nyomán mindkét országban jobb lett az emberek élete”, a tökéletes machiavellista sötétségről árulkodnak. A Szövetség politikusainak csendes hallgatása pedig arról tesz bizonyságot, milyen mélyen is vannak Kelet-Európa kis diktátorának zsebében a „mi politikusaink”.

Vajon Tamás Ilonka néni is mély tisztelettel tekint Robert Ficóra, esetleg Malina Hedvig vagy a dunaszerdahelyi szurkolóverés áldozatai? Nem érzi a bizsergést, valahol hátul a tarkójában a szlovákiai magyar politikum, hogy a földi Istenként felmagasztalt Viktoruk szemében csak drága, de hasznos hülyék, és a szlovákiai magyar ügy tényleges javítása soha nem is szerepelt a Putyin legjobb európai baratjának tervei között? Nem tűnik fel nekik, hogy a kocsi, amihez jövőnket kötni kívánják, az európai autópályán forgalommal szemben száguld?

Az igazi kérdés az, hogy a politikai lobotómiakísérlet milyen nyomokat hagy a rajongótáborban, akik vallási áhítatban zarándokolnak el évről évre Tusványosra vagy legalább Martosra, hogy Orbán földi helytartójának, Kövér Lászlónak a szavain csüngve szívják magukba a mélymagyar bölcseletet Sorosról, Brüsszelről, migránsokról meg az örökké hanyatló nyugatról. Úgy érzem, a 12 év regnálás alatt nem volt még magyar kormány, amelyik ennél messzebb került volna a valóságtól, Európa valóságától és a felvidéki magyar ember hétköznapi valóságától.