A falusi turizmus útjai

Mivel már akkor is nagyon meleg volt, azt pedig sosem tagadták, hogy a világban a fontos dolgok a kocsmákban dőlnek el, gondolták, kezdik az egészet azzal, hogy meglátogatnak néhány hűvös, bádogpultos pohárszéket. Olyanokat, ahová nem járnak kávézni felhajtott galléros, slusszkulcsos, kapuzárási pánikjukat simogató elvált apukák, csak mondanivaló nélküli, rezignált roncsok, meg persze aki éppen betéved, mondjuk hazazavarni az urát. Kortárs Képzőművészetet a Kortárs Falusi Kocsmákba! – ezzel a jelszóval hirdettek pályázatot saját forrásból, Argentínába szakadt dédapjuk örökségének kamataira alapozva. A KKKFK kinyomta a felhívást, Bandika és Ervin elbírálták a jelentkezőket (csodák csodájára csakis művésznők jelentkeztek, művész úr mindössze egy, de közben ő is meggondolta magát), akiket aztán száműztek a kisorsolt településekre, kéthetes alkotói időközökre. Az első hét inspirációk gyűjtésével, a második munkával telt. A feladat lényege minden esetben az volt, hogy a falu kocsmája kortárs képzőművészeti alkotással gyarapodjon. A művész elbeszélget a vendégekkel, az alkalmazottakkal, a járókelőkkel, vagy épp a legyekkel, és nekilát feladatának. Meglátjuk, miként változik a települések sorsa az új alkotások által – morzsolgatta bütykeit reményteljesen Bandika és Ervin. Nem titkolt céljuk a szunnyadó, öregedő, üresedő falvak megbizsergetése volt, szigorúan magántőkéből. Nagy gondot fordítottak a szakmai háttérre: nem hívtak szociológusokat, sem elismert művészekből álló bizottságokat a projekthez, arra pedig különösen ügyeltek, hogy ne támogassa az elképzelést közpénzzel egyetlen intézmény sem. Ami közpénzből jön létre, az nem lehet sikeres – ez volt Bandika régi rögeszméje, az idő előrehaladtával pedig egyre többen adtak neki igazat. A közpénz ugyanis szerinte negatív, rossz töltetű képződmény, hiszen a polgárok nem önként, szeretetből adják, hanem beszedik tőlük, aki pedig nem szolgáltatja be, pórul jár. Ezért nem fognak soha semmi jót létrehozni közpénzből, hiszen romlott gyümölcsből sem lehet jó pálinkát főzni – egészíti ki néha Ervin, aki kezdetben hülyeségnek tartotta Bandika elméletét, de azóta meggondolta magát.

Ami a művésznők tevékenységét illeti, az első napokban több helyi lakos időpocsékolásnak, pénzkidobásnak, rohanó világunk és a munkaalapú társadalom szembeköpésének nevezte a furcsa időtöltést, ami szerintük sok mindennek nevezhető, de munkának semmiképp. Aztán ahogy a falakra felkerültek a festmények és a domborművek, a szobrok, installációk meg egyebek, a helyiek közül is egyre többen kezdték úgy érezni, hogy itt (meg ott) most valami éppen elindul, valami, aminek egyelőre nem látni a végét, ugyanakkor elvitathatatlan izgalmi faktorral bír. És nem csak ők látták így, hiszen onnantól fogva egyre többen érkeztek ezekbe a falvakba, pusztán azzal a céllal, hogy megnézzék, milyen is egy kortárs képzőművészeti alkotással dekorált kiskocsma. Meg ha már ott voltak, ittak egy Kofolát, vettek egy Horalkyt. Sokan közülük aztán továbbmentek, de olyanok is akadtak, akik nem. Bandika elégedetten ütötte le cigije végéről a hamut, Ervin mosolyogva helyeselt.