A bizalomba vetett bizalom

Itt az új, harmincegy éves osztrák kancellár – legalábbis ha a koalíciós tárgyalások nem futnak zátonyra, hamarosan Sebastian Kurz lesz Ausztria kormányfője. Mit jelent, hogy az egyébként sok szempontból konzervatív szomszédaink egy ilyen fiatal politikust választottak meg vezetőnek? Ez a választás ugyanahhoz a széles trendhez tartozik, mint a brexit, Trump és Macron, egészen a német AfD-ig. Az Edelman Trustbarometer idei felmérése szerint a kormányzatokba vetett bizalom továbbra is másképp alakul az elit és a többség között. A globális szinten vitt közvélemény-kutatásban a válaszadókat két részre bontják: akik felsőfokú végzettséggel rendelkeznek, aktív munkakorúak, jövedelmük elér egy bizonyos küszöböt és aktív médiafogyasztók, őket tekintik „elitnek” – ez elég tág értelmezés. A válaszadók 87 százaléka e négy kritériumnak nem felel meg, ők a „népesség”. A gond ott kezdődik, hogy a két csoport egészen máshogy viszonyul a kormányzathoz, az intézményekhez, a civilekhez. Közel 15 százalékos globális különbséget tudtak a legutóbb kimutatni. Ez azt jelenti, hogy az elit még mindig 15 százalékkal nagyobb arányban bízik a felsorolt intézményekben, miközben a népesség általában bizalmatlanabbá vált. Emellett mindkét mutató csökken, egyes területeken a népességé gyorsabban.  Ez akkor csap át igazán komoly forradalmi hangulatba, amikor nem csupán azt mondják az emberek, hogy az adott intézményt rosszul vezetik, hanem amikor magát az intézményt tartják rossznak. Néhány példa: nem mindegy, hogy a demokráciát tartjuk-e rossznak, mint kormányzási formát, vagy a kormányt és a kormánypárokat. Nem mindegy, hogy a bíróságokat tartjuk-e feleslegesnek, vagy a bírókat korruptnak. Nem mindegy, hogy a törvényhozást tartjuk-e elavultnak, mint parlamenti vitaformát, vagy a képviselőket szeretnénk lecserélni. Amíg az utóbbi körökben maradhat a társadalmi vita, addig elkerülhető a nagyobb, földcsuszamlásszerű kiszámíthatatlan változás. E mérések szerint viszont növekszik az intézményes elégedetlenség, a rendszerrel való elégedetlenek tömege, és ez komoly, fenyegető jelzés a társadalmi stabilitásra nézve. Ezek a belső félelmek és a fokozódó bizalmatlanság vezet oda, hogy „szokatlan” vezetők kerülnek hatalomra: Macron, egy teljesen új francia párttal; Trump, aki lassan saját pártja ellenében kormányoz; vagy éppen Kurz kancellár, aki pár hónapos kampányolással és pártja színének megváltoztatásával máris elérte, hogy elhiggyék neki: ő új, ő más.  Ez a folyamat alighanem folytatódik a következő években. Nyilván kezelni kell a helyzetet, a bizalmatlanság ellenszere a kiszámíthatóság, a biztonság és a személyes kapcsolatok a választókkal. Viszont hosszabb távra tervező, a tartós stabilitásért rövid távú érdekeket feladni képes politikust egyre kevesebbet termel ki a rendszer. Innentől lehet ez veszélyes, öngerjesztő folyamat, beláthatatlan végkifejlettel.