A „Berlini Köztársaság”

Az egyesítéssel gyökeresen megváltozott Németország helyzete a világban, de leginkább Európán belül. Bár a hajdani Nyugat-Németország is a földrész legnépesebb és gazdaságilag legerősebb állama volt, az egyesített állam előnye mindkét kategóriában jelentősen megnőtt a többi európai országgal szemben (a franciák különösen nehezen emésztették meg ezt a fejleményt). Ráadásul a német egyesítés egy nagyon fontos geopolitikai fordulat részeként, azzal párhuzamosan valósult meg. Ez természetesen a hidegháború vége, a Szovjetunió összeomlása s Európa középső és keleti felének demokratizálódása volt. Ennek természetes következménye lett az Európai Unió és a NATO fokozatos keleti irányú bővítése, s az új Németország már nem a nyugati világ és a politikai értelemben vett Nyugat-Európa perifériáján helyezkedett el, hanem geopolitikailag központi helyzetbe került a kontinensen. Ebben az új helyzetben a német elit egyik legfontosabb feladata volt, hogy definiálja az egyesített ország identitását, nem utolsósorban külpolitikai szempontból, beleértve az elveket és érdekeket is. Ezzel kapcsolatban nagyon sok szó esett és esik arról, mennyit változott a német külpolitika az elmúlt 10-15 évben. Bár ez az állítás igaz, mindenképpen figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a jelenlegi Németország már távolról sem azonos a valamikori Nyugat-Németországgal, és ebből adódóan lényegesen más a külpolitikája is. A valamikori kettős prioritást – kitűnő transzatlanti kapcsolatok és az USA-val kiépített stratégiai viszony, valamint a Franciaországgal közösen épített Európa – bonyolultabb prioritásrendszer és – főleg – függetlenebb külpolitika váltotta fel. A németek az elmúlt években gyakorlatilag feladták az amerikaiakkal épített kizárólagos stratégiai viszonyukat a biztonságpolitika terén, és míg azelőtti állandó egyensúlyozás az USA és Franciaország között döntő kérdésekben az amerikaiak javára dőlt el, jelenleg sokkal „európaibb” a német külpolitika paradigmája (Párizs nagy örömére). Óriási változás az is, hogy Berlin bizonyos esetekben és térségekben elkezdett hatalmi súlyának megfelelően vagy legalább azt megközelítően viselkedni. Ennek egyik tipikus példája az erős német szerepvállalás a Balkán stabilizálásában, sőt egyes Európán kívüli régiókban is, elsősorban Afganisztánban. Ezzel szorosan összefügg, hogy az elmúlt másfél évtizedben ledőlt egy „tabu”, konkrétan a német katonák külföldi bevetése, amelyen ma már senki nem csodálkozik, sőt természetesnek tekinti, és épp a nagyobb szerepvállalásra igyekszik rábeszélni Berlint. Mindezeket a folyamatokat nagyon leegyszerűsítve úgy lehetne jellemezni, mint átmenetet a „Bonni Köztársaságtól” a „Berlini Köztársaságig” (a két világháború közötti, a nácizmus előtti Weimari Köztársaságból kölcsönvett terminológiával). Jelenleg négy olyan területet, országot lehetne definiálni, amelyek döntő fontosságúak a német külpolitika számára. Az egyik a Franciaországgal fenntartott viszony, amely az utóbbi években elmélyült, és jelentősége túllépett az „európai belpolitikán” – lásd például Irakot. A következő a még mindig nagyon jelentős NATO-vonal és az Egyesült Államokhoz fűződő viszony. Bár ennek súlya csökkent, még mindig az egyik legfontosabb Németország biztonságát garantáló tényező. A következő prioritás a Moszkvával épített kapcsolatok. Bár a német–orosz együttműködés már az elmúlt évtizedek során is nagyon jelentős volt, de igazi súlya lényegében a gazdasági kapcsolatokra összpontosult. Ezen változtatott a Gerhard Schröder vezette kormány, és a német–orosz együttműködést más területeken is magas szintre fejlesztette, beleértve sok esetben a hatalmi politikát is. Ezt bizonyítja egyébként az iraki konfliktus alatt szorgalmasan épített francia–német–orosz tengely, amelynek egyértelműen ellensúlyt kellett volna képeznie az USA-val szemben, s így tulajdonképpen realizálni a francia és orosz külpolitika régi stratégiai szintű céljait (is). A német külpolitika negyedik fontos prioritása a közép- és kelet-európai országokkal ápolt viszony, amelynek történelmi, kulturális, gazdasági és számtalan más alapja van. A legnagyobb jelentőségük a Lengyelországgal fenntartott kapcsolatoknak van, amit jól illusztrál, hogy a Franciaország, Németország és Lengyelország által alkotott „Weimari Háromszögre” sokszor Európa tengelyeként tekintenek. Ezek a prioritások akkor sem változtak volna radikálisan, ha Németországban jobboldali kormány kerül hatalomra, viszont hangsúlyeltolódással számolni lehetett volna. Ez elsősorban a transzatlanti együttműködést és az USA-val fenntartott kapcsolatok némi javulását, Oroszország jelentőségének leértékelését jelenthette volna.

Németország a külpolitika terén is rengeteget változott az elmúlt másfél évtizedben. Fokozatosan kereste és definiálta identitását, nagyobb szerepet vállalt a nemzetközi kapcsolatokban, új pozíciókat épített ki. Mivel Európa egyik meghatározó államáról van szó, a jövőben érdemes komolyan figyelemmel kísérni a német politika alakulását.

A szerző külpolitikai elemző