A bajban segítenek a magyarok

Ugyanis gyakran előfordult, hogy amikor nagyon rosszul állt a szénánk, segítségül hívtuk a magyarokat. Pontosabban fogalmazva: a magyarokkal riogattuk önmagunkat és azonnal megfeledkeztünk arról, ami sokkal jobban aggaszthatott volna bennünket. Néhány nappal ezelőtt Mikuláš Dzurinda kormányfő rendkívül keményen lépett fel a magyar kedvezménytörvény ellen, s a Medgyessy Péterrel lezajlott találkozón partnerének egyértelműen a tudomására hozta, hogy ez a jogszabály országunk számára semmilyen formájában sem fogadható el. Annak ellenére tette meg ezt a lépést, hogy ezzel lényegesen elrontotta az államközi kapcsolatainkat, s feszültséget szított a legközelebbi és legmegbízhatóbb partneréhez, a Magyar Koalíció Pártjához fűződő viszonyban. Mikuláš Dzurinda is nyilván rájött arra, hogy ha nagyon rossz a helyzet, akkor leginkább a sokszor bevált magyarkártya segíthet. Mindössze néhány nappal a magyarországi kemény fellépése előtt szereztek tudomást a polgárok arról, hogy mi minden zúdul majd rájuk a rövidesen beköszöntő új esztendőben. Hogy a villanyáram díja sokkal drasztikusabban nő majd, mint amilyen mértékben azt előrejelezték, hogy szinte a csillagos égig szökik fel a gáz ára, hogy hat százalékról tízre emelik a hozzáadottérték-adót, s emiatt megdrágul sok áru és szolgáltatás. Többet fizetünk majd az üzemanyagért, cigarettáért, hőszolgáltatásért, meleg vízért, magasabb lesz a lakbér. Egyszóval minden családnak alaposan összébb kell húznia ama bizonyos nadrágszíjat. Természetes, hogy az ilyesfajta intézkedések hatalmas felháborodást váltanak ki. S amikor már az a veszély fenyegetett, hogy a sajtó és a legtöbb polgár leszedi a keresztvizet is a kormányról a jövő évi borús kilátások miatt, akkor a miniszterelnök a sokszor bevált módszerhez nyúlt, és nagy hirtelen előhozta a határon túli magyarokat érintő kedvezménytörvény ügyét. Ez a téma abban a pillanatban minden hírműsor vezető anyagává nőtte ki magát, s a közvélemény egyszeriben megfeledkezett a kilátásba helyezett, nagy mértékű áremelésekről. A magyarok tehát újra megbízhatóan és gyorsan a segítségünkre siettek.

Szinte már hihetetlen, hogy mennyire gyorsan vagyunk képesek reagálni minden olyan jelzésre, akár csak feltevésre is, amely állítólagos magyar fenyegetést említ. Mindeközben a társadalmunkat ennél sokkal nagyobb veszély árnyékolja be: például olyan prózai jelenségek, mint a bűnözés vagy a korrupció. Ezek a tünetek már járványszerű méretet öltenek, elburjánzottak a legfontosabb állami intézményekben is, kikezdve a demokrácia alapjait is. Úgy tűnik azonban, hogy mindezek távolról sem aggasztanak bennünket annyira, mint a határon túli magyarok valamiféle igazolványai vagy az, hogy déli szomszédunk minimális anyagi előnyökhöz kívánja juttatni a nemzetrész tagjait. Fölöttébb érdekes, hogy senkinek sem fáj a feje amiatt, hogy például a németek évek óta sokkal több pénzzel támogatják a Szlovákiában élő véreiket. A különbség mindössze annyi, hogy ők ezt a támogatást nem verik nagydobra, hanem fölösleges szövegek nélkül, csendben folyósítják.

Valószínűleg az a mi osztályrészünk, hogy ugyanazt a gondot ne egyféleképpen ítéljük meg. Ha a szlovákok például a jugoszláviai Vajdaságban hosszú évtizedeken keresztül hűen őrzik az anyanyelvüket, fenntartják anyanyelvükön oktató alap- és középiskoláikat, akkor ezért az egekig magasztaljuk őket, mondván: milyen híven óvják a gyökereiket. Ha viszont egy magyar a saját anyanyelvű oktatási intézménybe íratja be a gyermekét, akkor ő sokunk szemében már soviniszta, aki legalábbis a galád lelkének a legsötétebb zugaiban Nagy-Magyarország visszaállítását áhítja. Ha az Amerikában letelepedett szlovák néhány éven belül elfelejti az anyanyelvét, akkor szidalmazzuk, hogy megtagadja a származását, múltját. Ám ha a szomszédja, aki történetesen Magyarországról érkezett Amerikába, nem felejtette el, s nem is tagadta meg az anyanyelvét, nemzeti hovatartozását, akkor ő sokunk szemében nem nemzeti érzelmű személy, hanem elvakult nacionalista.

A magyarkártyának állandóan tagadhatatlan sikere van Szlovákiában. Ha valamelyik szlovák pártnak csökkent a támogatottsága, azon nyomban előhúzta. És nemcsak a mélynemzeti pártvezérek tesznek így, hanem azok is, akik egyébként örömmel és büszkén kereszténynek vallják magukat. Ugyanolyannak, mint a magyarok, akik ugyancsak ezt hirdetik önmagukról. Természetesen nem hiszem, hogy ölbe tett kézzel kellene szemlélnünk azt, ha valaki az állami függetlenségünkre tör. Ezért ha a szakértőink a magyar kedvezménytörvényt valóban úgy értékelik, hogy ez a jogszabály érdekeinket veszélyezteti, akkor az ügyet kulturáltan és diplomáciai úton kell rendezni. Jelen esetben azonban úgy tűnik, hogy Dzurinda miniszterelnök nem élt az ilyesfajta lehetőséggel, hanem valósággal visszaélt a helyzettel, amelyet saját személyének a népszerűsítésére használt fel, a szlovák nemzet érdekeinek a rendíthetetlen védelmezőjeként tüntetve fel magát. Elsősorban kemény hangú, ezért nem éppen diplomatikus kijelentései révén, amelyekkel lényegesen megronthatja a két ország közötti és a kormánykoalíción belüli kapcsolatokat. Túl nagy ár ez a pillanatnyi népszerűségért.

Nem is olyan régen Románia is keményen kikelt a kedvezménytörvény ellen. Mára azonban a román politikusok elfogadták azt a baráti jobbot, amelyet a jelenlegi magyar kormányfő nyújtott nekik, és tárgyalni kezdtek a törvénymódosításról. S így a magyar parlament feltehetően ennek az egyezségnek az alapján dönt majd a jogszabály változtatásairól. Nemcsak a kedvezménytörvény módosításával kapcsolatos magatartásában különbözik a szlovák és a román miniszterelnök. Abban is, hogy Adrian Nastasénak nincs szüksége arra, hogy saját imázsát nemzetieskedőként a magyarkártyával javítgassa. A románok nyilván már tudatosították, hogy Európában élnek.

Megjelent a Plus 7 dní című hetilap december 9-i számában.