1956

Tanúként állíthatom, hogy az akkor volt Csehszlovákia Szövetségi Gyűlése elnökének - Nagy Imre és mártírtársainak sírjánál - könnyes lett a szeme. Ezt az emléket azóta is az 1956-os forradalommal kapcsolatos közvetett élményeim egyikének tartom; mintegy igazolva azt a tételt, hogy vannak dolgok, amelyek megtörténtét nem szabad elfelejteni. Nem szabad, mert az ember csak akkor bízhat joggal abban, hogy egyszer minden kiderül. Mint történt ez a 301-es parcellával is, amelyről Eörsi István 1982-ben azt írta: „Barátaink teste fölött gázoltunk akácok kusza ágain és méltatlan éveken át.“

Egy évvel később pedig Vásárhelyi Miklós az alábbiakat vetette papírra: „A holtak nincsenek eltemetve, elkaparták őket, mint a hullott jószágot. Nincs róluk nyilvántartás, a jeltelen, jelöletlen üregek sorában nem tudni, ki hol nyugszik.“ Nos, amikor 1992-ben, az ötvenhatos magyar forradalom mártírjainak három évvel korábban tartott újratemetése után ott jártam a 301-es parcellán, akaratlanul is felötlött bennem a gondolat, hogy e sírhelyek a két évtizedig tartó rejtegetésben váltak többé az egyszerű földdarabnál, testeket és csontokat rejtő elvadult terepnél. Szimbólumokká lettek.

A rádöbbenésé, az elszörnyedésé. Azé a döbbeneté, amelyet a hajdani keleti blokk országaiban a híres-hírhedt 301-es parcella évtizedei okoztak.
Meggyőződésem, hogy ezért csillant könny Dubček szemében is Nagy Imre és társai sírjánál. Mert nem árt észrevenni az összefüggéseket '56 Magyarországa és '68 Csehszlovákiája között. Budapest volt az első, Prága volt a második tapasztalat arra, hogy a tankok lánctalpai erősebbek a szerveződő szabadságnál. Szerencsére, a csatlós államok alávetettségén alapuló birodalmi kommunizmus 1989-es összeomlása óta mindez - valamennyi emlékével s tanulságával együtt - ma már történelem.

Sajnos, mai valóság viszont, hogy e szóban forgó históriai örökség romjain újra megjelent a másgyűlölő nacionalizmus retorikája; hogy hétköznapjainkat a toleráns és nyitott társadalmak demokráciája helyett a vicsor- és acsarkoncertek parádéja jellemzi. Október 23-ának évfordulója kapcsán ezért úgy vélem: térségünkben nemcsak a kokárdás emlékezés a fontos, hanem az őszinte visszapillantás és önvizsgálat (például tékozló könnyelműség helyett vajon kellő történészi és publicisztikai alapossággal feldolgoztuk, feltártuk-e már az akkori magyarországi események szlovákiai, pontosabban szlovákiai magyar visszhangját?), valamint a tárgyilagos helyzetfelmérés is.

Hogy 1956, 1968 és 1989 lelkesítő vagy elszomorító párhuzamai ne csak a végtelenben találkozzanak. (Miklósi Péter)