Roncsszafari a Vörös-tengeren

SZABÓ MÓNIKA

Augusztus az a hónap, amikor a józan ember a hőség miatt lehetőleg tartózkodik az egyiptomi úttól. A búvár viszont nem ebbe a kategóriába tartozik. Vízhőmérsékleti szempontból az augusztus tökéletes választás, hiszen a tenger 28-29 fokos, aminél jobbat kívánni sem lehet. Viszont a merülésre tökéletes tengervíz magas levegőhőmérséklettel jár.

Az élővilág

Ami a merüléseket illeti, a Vörös- tenger élővilága még sosem okozott csalódást. Ez alkalommal is volt minden, ami szemnek gyönyörűség. Óriási, véget nem érő sorban vonuló halrajok, murénák, ráják, a nem épp szépségükről ismert skorpió-, krokodil- és sziklahalak, polipok, teknősök, csigák, csillagok, kagylók. Igaz, az olyan nagyhalaktól, mint a cápák, manták, sajnos el kellett tekintenünk, és még az ígért delfinek sem jöttek. Azaz jöttek, csak nem akkor és ott, ahol és amikor mi is vízben voltunk, így ez az élmény még várat magára.

A roncsok

A sort az Ulyssesszel nyitottuk, amely 1887 augusztusától nyugszik hullámsírjában. A brit gőzhajó utolsó útján egyebek mellett kábelkötegeket szállított, ezekbe akár bele is lehet gabalyodni. 28 méter mélyen az oldalán fekszik a 95 méteres, többszintes roncs, a gerendák között bújócskázni lehet és csodálni a fény-árnyék játékot. Lenyűgöző. Mégsem ez, hanem az agresszív őrmesterhalraj volt a legemlékezetesebb. Vagy komolyan vették feladatukat, és őrizték a roncsot, vagy épp a lerakott ikrák megtermékenyítésén munkálkodtak, mindenesetre rossznéven vették, hogy megzavartuk őket. Nemtetszésüket azzal adták tudtunkra, hogy belénkcsíptek ahol értek. Aranyosak voltak nagyon.

Thistlegorm. Eljött a 99. és 100. merülésem. Nem nagy szám, nekem mégis fontos, hogy eljutottam idáig, ráadásul nem máshol, mint a Thistlegormnál „ünnepelhettem”. Ez ugyanis az a roncs, amit mindenkinek látni kell. Amikor a tiszteletet parancsoló méretű brit hadihajó sziluettje kirajzolódott a szemem előtt, elakadt a lélegzetem. Az 1940 áprilisában vízre bocsátott 132 méter hosszú hajót a negyedik útján, 1941. október 5-én érte német bombatámadás, a Szuezi-öböl bejáratánál. Fegyverzetét ágyúk, légerhárhárító lövegek, hordozható nehézfegyverek alkották. Különlegessége, hogy rakománya a mai napig a rakterekben pihen. Legérdekesebbek a Bedford és Ford típusú teherautók, motorkerépárok, egy gőzmozdony vasúti tartályokocsikkal, a két könnyű harckocsi. Kellett is a két merülés, hogy képes legyek befogadni a látványt és még nagyon sok merülésre lesz szükségem, hogy képes legyek betelni vele.

Sha´ab Abu Nuhas roncsai. Az Abu Nuhas zátony évszázadok óta komoly kihívás elé állítja a tengerészeket, ennek ékes bizonyítéka az az öt hajóroncs, amely a korallpadot szegélyezi. Elsőként az 1981-ben elsüllyedt Chrisoula K-hoz merültünk. Utolsó útján padlócsempét szállított, amikor a zátonynak ütközött. A 4-26 méteres mélységben fekvő hajótest nagyon jól bebarangolható, a parancsnoki híd, a több tucat raklapnyi járólapot rejtő raktér vagy a motortér, ahová szűk folyosókon és létrákon keresztül jut el az ember. Számomra főleg azért marad felejthetetlen ez a roncs, mert merülőtársammal elfelejtettünk lámpát vinni, ráadásul a csoport legvégére soroltak minket, minek következtében előfordult, hogy teljesen magunkra maradtunk a sötétben, és miközben kivezető utat kerestünk, nekiütköztünk aminek csak lehetett, mindenbe beleakadtunk, a tapogatózás közben pedig beletenyereltünk mindenféle szúrós korallba, éles fémtárgyba. Eltévedni persze esélyünk sem volt, mivel csak egy út vezetett ki. Izgalmas, tanulságos, de látványos merülés is volt egyben.

Két évvel később, 1983-ban ugyanazt a navigációs hibát követtett el a Ghiannis D kapitánya is, amikor az Abu Nuhas-nak ütközött. Mivel puhafát szállított, a rakományból mára semmi sem mardt, ennek ellenére igencsak látványos roncs, hiszen a tat és a gépház épségben megmaradt, hasonlóan az orrfedélzethez. A híd máig meghatározó része a roncsnak, impozáns látványt nyújt a sok ablaknyíláson beáramló fénycsóva.

Az Abu Nuhas roncsai közül még a 20-27 méteres mélységben nyugvó Carnaticot merültük meg, amely a Vörös-tenger egyik legrégibb roncsa. 1869 szeptemberében elsőként kelt át a Szuezi-csatornán majd megfeneklett a zátonyon. A „borok” roncsának is nevezett 98 méter hosszú, két árbóccal és vitorlázattal is ellátott gőzhajó több ezer palacknyi vörösbort, rézlemezeket és mintegy 40 ezer angol font értékű aranyrudat szállított Liverpoolból az indiai Bombaybe, amikor a tragédia bekövetkezett. Mindannyiunk sajnálatára, az értékes rakomány minden grammját a tragédiát követően kiemelték a tengerből, így esélyünk sem volt találni valamit, sőt még egy ép borosüveget sem. A fedélzet deszkái rég elkorhadtak már, a vas bordázat között szinte szlalomozni lehetett.

Apró mozzanatok

Erre az egy hétre ugyan a roncsok voltak jellemzőek, de nagyon sok apró csodával is szembesültem. Az egyik legkedvesebb élményem a partnergéb megfigyelése volt, amely mindig is a kedvenceim közé tartozott, csak eddig félénk egyedekkel „futottam” össze. Ez egy ici-pici hal, amely a homokos aljzatba vájt járatban él egy rákocska társaságában. Szigorú munkamegosztás van érvényben náluk. Míg a géb a barlang bejáratánál a környéket kémleli, ehhez egyébként a feje tetején a testéhez viszonyítva óriási szemeket visel, a rák a közös otthont takarítja. A géb, amint észleli a közeledő veszélyt, villámgyorsan visszavonul. Most viszont szerencsém volt egy bátor homoki partnergébet az aljzaton hasalva mintegy 50 cm-ről megfigyelni. Hihetetlen volt, ahogy szinte farkasszemet néztünk, miközben az odú mélyéről a rák ollóival buldózerként tolta ki a hordalékot, majd még kétszer fordult, végül a géb mellett megpihent. Mindez mintegy 10 cm2-es területen történt, de akkor is nagyon érdekes volt bepillantást nyerni e két állat mindennapjaiba.

A másik érdekes jelenet során végre bizonyítékot kaptam arra vonatkozóan, miért is tintahal a tintahal. Éjszaka a homokos tengerfeneket birtokba veszik a nappal alig észlelt élőlények. A tengeri sünök is ilyenek. Történt, hogy egy tűpárna kinézetű piros sün sarokba szorított egy apró tintahalat. Amikor egy áramlat kizökkentette a sünt egyensúlyából, a tintahal kiszabadult és tintaszerű festéket bocsátott ki, mintha füstöt eregetett volna. Érdekes volt. Mint ahogy az is, mikor az egyik éjszakai merülés során követni kezdtünk egy-egy nyomot a homokban és a végén mindig hihetetlen formájú csigaházat találtunk. Elképesztő, mekkora távolságot tudnak megtenni a csigák, melyekről legtöbbször azt hisszük, élettelenek, és házuk legfeljebb szuvenírnek lenne jó.