Khívától Szamarkandig a Selyemút mentén

Miközben évszázadokig rótták a kereskedelmi utak szövevényes hálózatát, nagyban hozzájárultak olyan birodalmak fejlődéséhez, mint Perzsia, Róma vagy Egyiptom. Sok neves utazó, köztük Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin és Stein Aurél fantáziáját is izgatta.

Üzbég kalandom Moszkva érintésével Taskentben indult. A volt szovjet tagállamok fővárosától, néhány kivételtől eltekintve, az ember nem sokat vár. Biskekben már meggyőződhettem arról, hogy szeretik a lélektelen betonkockákat, monumentális emlékműveket és a hatalmas, katonai díszszemléknek helyet adó tereket.

Nem tudom, Taskent milyen lenne, ha 1966-ban nem rázza meg egy pusztító földrengés, de mai szemmel nézve azt kell mondanom, jót tett neki az újjáépítés. Üzbegisztán fővárosa nagyvonalúan tágas, egyben árnyas. Itt is sok ugyan a tér, de rengeteg a park, ahol szökőkutakban, tavakban csobogó víz és évszázados fák koronái nyújtotta árnyék segít elviselni a nyári hőséget. Míg mi csak beszélünk arról, hogyan lehetne élhetővé tenni a városokat nyáron, az üzbégek megcsinálták. Taskent sofőrbarát is. Széles, többsávos utakon viszonylag akadálytalanul haladhatnak a fehér Chevrolet márkájú autók milliói. Mert bizony az üzbég autópark mintegy 95 százalékát ez a típus teszi ki. Azt nem állítom, hogy Taskentben napokat el lehet időzni, de ha már ott vagyunk, a metróról se feledkezzünk meg. Ugyancsak jellemző az egykori szovjet tagállamok fővárosaira, hogy ha van metró, az állomásai igencsak eltérnek a nálunk megszokottól. Festmények, mozaikok, kristálycsillárok mindenütt. Ráadásul nagyon olcsón meg lehet úszni egy metrótúrát.

Míg a szomszédos Kirgizisztán a világ 4. legmagasabban fekvő országa, köszönhetően a Tien-san 5-6000 méteres vonulatainak, Üzbegisztánra inkább sivatagi országként emlékezünk a földrajzórákról. De azért találni itt is hegyet. Sőt. Például a kivételes állat- és növényvilágot, köztük több veszélyeztetett fajt felvonultató Nyugati Tien-sant, amely három ország, Kazahsztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán közös világörökségi helyszíne. Remek túrákat lehetne itt tenni, de Üzbegisztánban ennek nincs hagyománya. Kezdetleges kötélpályával ugyan feljuthatunk valameddig, de az ösvények mind lezárva. Még jó, hogy a felvonó közelében van vodka-víno feliratú bolt. Bár az országban az iszlám a fő vallás, azért a szovjet alkoholkultúrát nem tagadják meg, vodka mindenütt kapható, de néha, szerintem szándékosan, vodá-nak értik.

Miután a fővárost és a hegyeket kipipáltuk, elrepültünk Urgenchbe, ahonnan Chevroletünkkel egy khívai karavánszerájba hajtattunk. Karavánszeráj. Ízlelgetem a szót, mert számomra ennél egzotikusabb aligha létezik.

Khíva – a sivatag ékköve

Valójában itt kezdődött az időutazás és léptünk Vámbéry Ármin nyomdokaiba. Európa a sánta dervisnek köszönhetően szerzett bepillantást a Khívai Kánság rejtélyes világába. Neki kínkeserves, egy hónapnyi szenvedés árán sikerült Sztambulból eljutnia oda, nekünk pár órás repüléssel. Amikor a naplementével először léptem Ichan Kala 10. században emelt, 7-8 méter magas falai közé, mintha az Ali Baba és az Aladdin mesék kulisszái közé csöppentem volna. Az első hihetetlen építmény ugyan félkész, mégis impozáns látványt nyújt. Ez a Kalta Minor, amely engem leginkább egy hőerőmű hűtőtornyára emlékeztet. Kékeszöld csempeborítása teszi egyedivé. Már az 1800-as években is folyt a versengés a legmagasabb építmény címért. Akkoriban egy buharai minaret volt a legmagasabb, ezt akarta a khívai kán túlszárnyalni, de halálával az ötlet is hamvába holt. Csak 29 méter magasba nyúlik, de csalódást így sem okoz. A buharai minaretet végül az 1900-as évek elején épített Islam Khodja minaret múlta felül, melyről pazar kilátás nyílik az UNESCO-védelem alatt álló khívai városnegyedre, palotákra, tucatnyi minaretre, mecsetre, medreszére. Az egyik legkülönlegesebb a Juma mecset, mely a 10. században épült elődje stílusjegyeit viseli, és jó néhány elemét újra is hasznosították. Mennyezetét 200 faragott faoszlop tartja. Semmihez sem fogható érzés ott állni közöttük és átérezni a hely szellemét.

Egyébként az egyik legmeglepőbb dolog Khívában, hogy a műemlék épületek közötti sikátorokban zajlik az élet, autók közlekednek, gyerekek fociznak, felnőttek pletykálnak. Mifelénk ez egy hermetikusan elzárt városrész lenne, ahova csak szigorú ellenőrzés és borsos belépődíj árán juthat be az ember.

Akárcsak Vámbéry, Khívából mi is Bukharába vettük az irányt. Az ő útja sok-sok megpróbáltatással volt teli, a miénk sok-sok élménnyel. Először is átkeltünk az Amu-Darja folyón, aztán megálltunk szedni egy kis gyapotot, majd hosszú órákig buszoztunk a Kizil-kum sivatag végtelenségében. Gyerekkorom kedvenc földrajzóráin elérhetetlennek tűntek ezek a helyek, most meg egyszeriben itt vagyok. Libabőrös érzés.

Bukhara – az iszlám Rómája

Vámbéry nevezte így, mert szerinte Mekka és Medina annak csak Jeruzsáleme. Nem gondoltam volna, hogy Khíva szépségét lehet még fokozni. Bukhara mindenesetre megkísérli. A stílusjegyek és színek ugyanazok, talán a hangulat felfokozottabb. Az egyik legkülönlegesebb látványt a négytornyú Chor Minor medresze nyújtja. Egyik minaretjén ma már csak egy mű gólyafészek emlékeztet arra, hogy valaha nem volt torony a városban, melyen ne lett volna egy igazi. Egészen lenyűgöző a véres múltú Kalyan minaret esti megvilágítása. Halál-toronynak is nevezték, mert innen hajították le a bűnözőket. Dzsingisz Kán is megkegyelmezett neki, mikor egyik ámokfutásában minden épületet leromboltatott, kivéve ezt. Amikor ugyanis felnézett rá, leesett a sapkája, úgymond elismerte, le a kalappal a mű előtt.
 

Az üzbégek nagyon barátságos emberek és kíváncsiak. Általában megkérdezik, hová valósi a turista. Amikor egy bukharai galériában azt válaszoltuk, magyarok vagyunk, a tulajdonos azonnal rávágta Vámbéry nevét. Vettem is nála pár fotót. A legbüszkébb azonban akkor voltam, amikor az Ark erődmúzeumban Vámbéry falánál állva az olasz idegenvezető arról tájékoztatta övéit, hogy ő a magyar Marco Polo.

Hálás fotóstéma Naszreddin Hodzsa szamaras szobra. Mindenki akar egy szelfit a mesemondóval, akinek tréfás történetei elgondolkodtató tanulsággal zárulnak. De a legjobb csak úgy leülni, mondjuk Vámbéry egyik kedvelt helyén, a Leb-i hauz tavacska partján egy teára, és figyelni az embereket. Sok érdekességre derül fény. Például, hogy itt a gyerekek és fiatalok még őszintén tisztelik az öregeket. Tanúja voltam, amint egy, a porta előtt söprögető kiskamasz abbahagyta a munkát, amint meglátott két arra sétáló idős férfit. Meghajolt és köszönt nekik. Mecsetek, medreszék udvarán egy-egy padon ülő idős férfit is sokszor fiatalok ültek körbe, mint egy tanítót, és együtt imádkoztak.

Bukharában azok is elemükben érezhetik magukat, akik szeretik a bazárok, piacok hangulatát. Van itt minden, selyem, poliészter selyemáron, világszép selyem perzsa szőnyegek és matrjoska baba. A csomagolásmentes piacokon pedig újabb leckét kaptunk zöld gondolkodásból.

Szamarkand – Timur városa

Nehéz lenne Vámbéryhez hasonló részletességgel leírni Timur városát. Mire ide megérkeztem, olyan dózist kaptam mecsetből, medreszéből, minaretből, valamint a kék, zöld és türkiz minden árnyalatából, hogy már képtelen voltam befogadni a látványt és a hozzá kapcsolódó történelmet. A három medresze határolta Regisztán UNESCO-védelem alatt áll, és joggal nevezte egy viktoriánus kori brit diplomata romjaiban is „világunk legnemesebb közterének”. Mai, felújított formájában tényleg leírhatatlan.
 

Timur Lenk nem bánt kesztyűs kézzel ellenségeivel, de családjáért bármire képes volt. Kedvenc családtagjai tiszteletére elképesztő építményeket álmodott meg, az építészek pedig, ha jót akartak, megvalósították. Nem kérdés, hogy sikerrel, hiszen Szamarkandot látva a hódító nagysága felől senkinek sincsenek kétségei. Az emír nyughelye, mely eredetileg kedvenc unokájának épült, a legkedveltebb feleségének emelt Bibi Khanum mauzóleum vagy a város fölé emelkedő nekropolisz mind a sánta világhódító kivételességéről tanúskodnak.

Szülőhelye, az ugyancsak UNESCO-helyszínné avanzsált Shahrisabz egyórányi autóútra fekszik Szamarkandtól. Timur ezt a várost szerette volna birodalma fővárosává tenni. Végül a gigantikus Fehér Palotának, egy 40 méter magas Timur-szobornak, a Kok Gumbaz nagymecsetnek helyet adó város „csak” nyári rezidenciaként szolgálta az uralkodót.

Érdekes szeglete Üzbegisztán a világnak. Bár méltán lehetnek büszkék nagyjaikra – gondoljunk csak az algebra Khívában született atyjára vagy a kimagasló csillagászati ismeretekkel rendelkező őseikre –, a mai üzbégek szerény, szorgalmas, kis igényű, érdeklődő, barátságos emberek. Könnyen közéjük tartozónak érzi magát az idegen. Ma pedig már az élete sem forog veszélyben, mint Vámbéry idejében.