Életképek Portugáliából

I.
Coimbra ősi egyetemének közvetlen szomszédságában sétálgattam a szűk hegyi utcákban. Éppen nézegettem egy punkok vagy anarchisták által lakott, furamód, rikítóan kifestett régi ház homlokzatát, amely ablakaiból különféle háztartási cikkek lógtak díszítés gyanánt, amikor a szomszéd ház második emeleti ablakában megjelent egy matróna, és valamit belekiáltott az utca csendjébe.
Először azt hittem, a tarka ház ablakából egykedvűen szemlélődő ifjú párhoz szólt. De nem. Ahogy továbbhaladtam, a sarok mögött egy harmadik ház ablakából kiáltott vissza egy másik éltes hölgy. És beindult a dialógus, persze amúgy latinosan, fennhangon. Te szent ég! Ezek egymással beszélgetnek, pedig vagy harminc méter köztük a távolság, és még csak nem is látják egymást!
Mivel nem értek portugálul, csak a hanglejtésből tudtam következtetni, hogy itt a szokásos női traccsparti folyik, valószínűleg nem először, és remélhetőleg nem is utoljára.
 
II.
Szitáló esőben, behúzódva egy eresz alá vártam társaimra Porto legmagasabb templomtornya közelében, amikor egyszer csak megszólalt a templom dallamos harangjátéka. A szemközti cukrászdából kilépett egy apuka, kézen fogva vezette két kétévesforma csemetéjét. Az apuka fehér, a gyerkőcök szemlátomást félvér ikrek. Megálltak az esőben, és mindhárman hosszú másodperceken keresztül néztek a magasba, tátott szájjal, tágra nyílt szemmel, és szinte megigézve hallgatták a zenét. A látvány megért volna egy fotót, de persze ilyenkor soha nincs nálam a fényképezőgép! Egyszer csak az egyik kicsi lába bemozdult, kisvártatva követte a másik láb, majd a csípője is ritmusosan ringani kezdett, és már táncolt is a harangjátékra. Pár taktusnyi késéssel, anélkül hogy a tesóra nézett volna, beindult a másik gyerek lába is. Csak az apuka állt, mint a cövek. Na és persze én, rácsodálkozva e kedves és spontán jelenetre. Mire véget ért a produkció, megérkezett barátnőm is csőre töltött géppel, így utólag mégiscsak készült kép is a trióról.

III.
Egy parkolóhelyen nagyon toprongyosan öltözött, soványka nőszemélyre lettem figyelmes, ahogy hosszasan áll az út szélén, miközben inga módjára ide-oda mozgatja teste előtt leengedett kezét. Közben be-beszalad a parkolóba, odamegy néhány gépkocsihoz, mintha irányítaná, eligazítaná a sofőröket, majd ismét vissza az úttesthez, komikusan gesztikulálva. Megsajnáltam szegényt, gondolván, valami szerencsétlen fontoskodik, játssza a diszpécsert. Amikor egy másik alkalommal Lisszabonban egy szintén topis férfi csinálta végig ugyanezt, döbbentem rá, mi is történik valójában. Ez kérem egy szolgáltatás! Ezeket a vállalkozókat a szükség vitte rá, hogy a parkolóhelyet kereső gépkocsivezetőknek jelezzék, hol található üres hely, gondolom, pár cent juttatás ellenében. A későbbiekben is láttam hasonló eseteket, amit más országokban eddig sohasem tapasztaltam. Különben van ráció a dologban, mert nagyban megkönnyíti a parkolást, ha már messziről látni, hova lehet beállni. S hogy ez miért működik éppen itt? Mert Portugália szegény országnak számít Nyugat-Európában, de szerencsére a turista ezt nem nagyon érzékeli. Legfeljebb az iménti történet s a viszonylag sok elhanyagolt ósdi ház látványa sejteti.

IV.
Lisszabon. A legendás 28-as villamosra várunk. Turisták milliói nézték már meg ablakaiból a belváros nevezetességeit, látnivalóit, százezrek fotózták, videózták, ezrek énekelték meg írásban, s tán dalban is. Majd egy órát töltöttem el fedélzetén, mégsem az Alfama vagy a Baixa negyedek szépségeiről írok, mert a villamos belsejében történtek nem engedték, hogy a kinti látványra figyeljek. Mire elindultunk, alaposan megtelt a járgány, kilencven százalékban turistákkal a világ minden tájáról. Utolsónak három középkorú pasas, szemlátomást bennszülött, szállt fel. Három rosszul öltözött zsíros hajú, bajuszos tróger. Sok volt az utas, de azért messze nem volt akkora tumultus, mint a nevezetes hat húszas buszon. Egészen addig, míg a három helyi vagány nem kezdte el a tolakodást. Egymásra tapadtak mind a hárman, az első ráragadt az egyik utasra, történetesen egy tagbaszakadt germánra, és elkezdetek araszolni a jármű belseje felé, így gerjesztve a tumultust. Feltűnt, hogy mögöttük űr keletkezik, tehát őket nem tolja senki. Míg én naivan néztem, és azon tűnődtem, mi a fene történik itt, a velem szemben ülő német úr kapcsolt elsőnek. „Vigyázat, zsebtolvajok!” –szólt emelt hangon. Erre a nagytermetű német, fizikai fölényének tudatában gyengéden lefejtette magáról az első nagybajuszút, korholóan ránézett, és félreállt, már amennyire tudott. A trió rezzenéstelen arccal folytatta a nyomulást, úgy néztek ki, mint Demjén Ferenc klipjében a ha elindul a vonatra táncolók. Ekkorra, főleg az ülő utasok már felfigyeltek az eseményre. Különféle nyelveken figyelmeztetések hangzottak el, többen forgatták a fejüket, voltak, akik mutogattak is rájuk. Eleinte kíváncsi, később gúnyos, már-már szánalmas pillantások követték a továbbra is elszántan, a villamos másik vége felé, az általuk előidézett tömegben csoszogó tolvajokat. Már ők is felfedezték, hogy felfedezték őket, de a lebukás ellenére sem engedtek az előre betanult koreográfiából. Meglepő módon nem lincshangulat, hanem vígjátékra emlékeztető jelenet alakult ki; a zsebesek hülye ábrázattal, meglehetősen kényszeredetten mosolyogtak jobbra-balra, szerintem alig várták, hogy a kijárathoz érjenek és eltűnhessenek. Ez hamarosan be is következett, pedig lehet, ha még tíz perccel tovább kitartanak, a tömeg még meg is szerette volna őket.
Azt hiszem, nem sikerült nekik meglopniuk senkit, különben különváltak volna, ugyanis a harmadik embernek ebben a felállásban az a szerepe, hogy eltűnjön a társaktól átvett lopott értékkel. Elevenen el tudom képzelni, mit élhettek át ezek a szerencsétlenek, amikor kiszúrták őket az utasok. Ennél már csak az lehet rosszabb, ha rajtakapják őket a lopáson, de hála az éber német turistának, ettől megkíméltük őket.