Belekóstoltam Dél-Afrikába

Öt országon át, 5600 km-t autóztunk három hét alatt, hogy kicsemegézzük az afrikai csodák mazsoláinak számító helyeket, városokat, nemzeti parkokat. Sok újat és érdekeset hallottam és tanultam az állatokról az egzotikus állatok tenyésztését tanult turistavezetőmtől.

Fokvárosba, a Dél-afrikai Köztársaság legiszlatív fővárosába érkeztünk, ahol 12 hivatalos nyelv van, és mivel alig van időeltolódás otthonhoz képest, teljesen frissen leselkedtem ki az autóból a reptért elhagyva. Már-már gyomoridegem volt, annyira vártam, hogy megpillanthassam végre a turistakalauzokból, dokumentumfilmekből ismert Asztal-hegyet. Szinte szégyenlősen, sejtelmesen és játszva velem hol megmutatta egy picinyke darabját az 1082 méter magas hegy, hol pedig a sűrű felhő puha takaróként teljesen belepte az egész felületét. Három napon át sóvárogva néztem, és a hegy csak nem akarta teljes szépségét elém tárni. Nagyon-nagyon erős szél fújt végig ottlétünkkor a pezsgő, erősen európai hangulatú városban, és így sem gyalog, sem kabinos felvonóval nem engedtek fel a jelképként szolgáló Asztal-hegyre.

Az 1652-ben alapított, ma 3,8 milliós város nevezetességeit, a Jóreménység kastélyt, a Városházát, a Botanikus kertet, a legrégibb templomát, a Szent György-székesegyházat, a Parlamentet, sok-sok más érdekes épületét meglátogattuk, és közben a vezetőnk beszélt a faji megkülönböztetés problémájáról. Nem szeretnék belecsúszni a politikába, ezért szívesebben írnék a látványosságokról, de természetesen a téma komolysága, az apartheid tragédiájának emlegetése és ténye rányomta hangulatunkra a bélyegét. Hangulatjavításra nincs is jobb, mint a kulináris élvezetek, és mi igazi ínyencségeket kóstolgathattunk a Victoria és Albert Waterfront, a régi kikötő negyedében és persze más éttermekben is. Az óceán mellett elvből hallal, tenger gyümölcseivel kezdem a helyi konyha felfedezését, de nagy lelkesedéssel kóstolgattam a számomra eddig nem ismert kudu antilop, nyársas gazella, vándorantilop ízletes húsát. Megkóstoltam a struccot és a krokodilt is. Nagyon bejött nekem ez az ízvilág.

A világ egyik legszebb fekvésű városának irigylésre méltóan szép a környéke is. Alig 60 kilométerre van a Jóreménység foka, ahol a nagyon fotogén sziklaszirteknél találkozik az Indiai- és az Atlanti-óceán. A Cape Point világítótornya is lebilincselő látvány, a Simon’s Town édesen billegő pápaszemes pingvinjeinek kolóniája nagy élmény. A Tizenkét Apostol szikláinak látványa pazar, az öböl színei csalogatnak a homokos partra és a valószínűtlenül kék, türkizszínű vízbe, de a Benguela áramlat miatt rendkívül hideg, és a szél vadul ostorozza a felszínét.

Fokvárost elhagyva  hosszú utunk szinte kopírozta az Orange folyó medrét. Namíbia határát átlépve megkopott a szél ereje, megváltozott a táj, sokkal melegebb, szárazabb, sivatagosabb lett. A sivatag alatt vízben gazdag folyók bújnak meg, ellentmondásos látvány, ahogy a sivatagban itt-ott szőlőültetvény, datolyaliget zöldell. Felejthetetlen a 650 millió éves Fish River Canyon látványa. Ez a nagy hasadék 161 km hosszú, 550 méter mély és 27 km széles. A Fish folyó 800 km hosszan tekereg márciusban és áprilisban, amikor vízben gazdag. Száraz időszakában az iszapba vannak belefúródva a harcsái, és életfunkcióikat képesek akár 5 évre is minimalizálni,  várva a vízben bő időszakot. Hatalmas csodákra képes a természet!

A legvágyottabb helyek elérése nálam „fehér blúzos” ünnep, mert ilyenkor, a célba érve nem csak a lelkem öltözik ünneplőbe: ha végre eljutok egy olyan helyre, ahova már régóta vágytam, oda mindig fehér blúzban megyek. Ahogyan ezúttal  a Sossusvlei sivatag vöröses dűnéihez a Namib Naukluft Nemzeti Parkban. Erről ábrándoztam már rég! Teljesen elvarázsolt a hely. Lihegve kaptattam fel az egyik dűnére, és nem is fáztam, kora délelőtt már 38 fok volt. Csodás látvány, ahogy minden pillanatban változik a dűnék színe a ráeső fénytől. Az állva meghalt fák még elvontabbá, izgalmasabbá teszik a tájat. Egyszerűen gyönyörű!

Namíbia fővárosa, Windhoek nem nagy, ám kellemes, és gyalogszerrel bejárható. Érdemes megtekinteni a Parlamentet, a hősi halált haltak emlékművét. A város főterén az ide hullott meteorit darabjai vannak kiállítva, mellette szép,  fából faragott szobrokat árusító kereskedők kínálják portékájukat, és itt láttam először himba törzsbeli lányokat csecsebecséiket kínálgatva.

A fővárost elhagyva majdnem 400 km-t utazva eljutottunk Swakopmundba, egy német városba. Gyerekkoromban jártam szüleimmel a Balti-tengernél, teljesen ez az NDK-s érzés kerített hatalmába! Ide járnak lehűlni és a melegtől megpihenni az emberek. Érkezésünkkor 15 fok volt (fura, ahogy a pálmafákat a hideg, erős szél döntögeti), éjszaka előkerült a zokni, mert bizony fázott a lábam. Norvégiára emlékeztetett a nedves, hideg és ködös hely, de a hanza és északi stílusban épített házak is nagyon megtévesztőek voltak. Egy teljesen más világ egy országon belül.

Másnap meglátogattuk a Cape Cross medvefóka-kolóniáját. Hatalmas bűz és hatalmas mennyiségű fóka fogadott minket 120 kilométerre Swakopmundtól. Tanúja lehettem a fekete színű kis fókák születésének, és elém tárultak a természet kemény törvényei. Láttam a könyörtelen harcot a felnőtt egyedek közt, ahogy a sakál eltakarította az elhullott újszülött állatokat, ahogy várta a sirály a szülés után a placentát, hogy elvihesse magával. Megnéztük a Csontvázpartot, ahol az alattomos áramlatok miatt zátonyra futott és elsüllyedt hajók roncsai vannak.
 

Swakopmund után ki voltam újra éhezve az igazi afrikai melegre. Megadatott. Twyfelfontein 6 ezer éves busman sziklarajzait 42 fokban szédelegve tanulmányozgattuk. A rajzokból kivehető, hogy ezek térképek lehettek, be vannak jelölve rajtuk a víz forrásai és a helyi állatok tartózkodási helyei. Érdekes volt a Megkövesedett erdő, ahol 280 millió éves megkövesedett fákat nyom ki a talajvíz a föld felszínére.

Engem nagyon érdekelnek a törzsi kultúrák, ezért nagyon hálás vagyok, hogy három törzs életébe, kultúrájába is betekintést kaphattunk. Voltunk egy damara skanzen faluban, ahol zenés, táncos bemutató is volt. A bőrdarabokba öltözött damarák megmutatták a tűzcsiholást, a törzsi társasjátékukat, házaikat, gyógynövényeiket. Megtudhattam, hogy sok minden gyógyítható az elefántok és más állatok szárított ürülékével.

A büszke himba nőkre voltam a leginkább kíváncsi. Ők azok a félnomád törzs tagjai, akik a vörös színű okkerkő porával és állati zsiradék keverékével kenik le testüket, és nagyon bonyolult hajfonatokkal díszítik magukat. Ragaszkodnak ősi hagyományaikhoz, mindenben szimbólumok rejlenek, még a hajfonat is üzenetet hordoz: jelzi a világnak, melyik nő férjezett, melyik lány serdült nővé. Az én arcomat be is kenték ezzel a pasztával. Legalább én is elszórakoztattam ezeket a gyönyörű embereket. A kavangák falujában már kissé agresszív és kimondottan harsányan követelőző női vezetőre akadtunk. Kevesellte a kapott zsák lisztet és élelmiszercsomagot, a nagy zsák ruhát, amit a közösségüknek ajándékoztunk. Velük ellentétben a  himbák hálásan fogadták az ajándékokat – bevásároltunk nekik is kukoricalisztből, és tollakat, ceruzákat, füzeteket vittünk, amit a törzsön belül szétosztanak. Az igaz, ha a városban, piacon az engedélyük nélkül kapja őket lencsevégre a turista, nagy ívben repül a szobor!

Nem is sejtettem, hogy csillogó szemmel fogom lesni a namíbiai Ethosa Nemzeti Park állatállományát, és gyermeki lelkesedéssel figyelem majd az itatóknál összesereglett zsiráfokat, sakálokat, elefántokat, kafferbivalyokat, hiénákat és zebrákat. Boldogan konstatáltuk, hogy a „nagy ötös” – orrszarvú, oroszlán, bivaly, elefánt és leopárd – megmutatta magát.

A botswanai Chobe Nemzeti Parkban van a legtöbb elefánt, jó volt figyelni, ahogy játszanak a vízzel, fröcskölik egymást. A Zambezi és Kavanga folyó vizében vízilovakat, krokodilokat figyeltünk és persze rengeteg madárfajtát. A Zambézi folyó 2734 km hosszú, és a leglátványosabb szakasza a Viktória-vízesés. Helyi megnevezése Mosi-oa-Tunya, annyit jelent: „mennydörgő gőzölgés, robajló füst”.

Az első európai, aki 1855 novemberében meglátta, David Livingstone skót misszionárius orvos volt, aki a brit királynőről nevezte el ezt a természeti csodát. „Olyan gyönyörű, hogy még az angyalok is elámulnának, ha felette elrepülve megpillantanák” – mondta a felfedező, és rám ez a mondat olyan hatással volt, hogy befizettem egy 15 perces helikopteres ámulásra. Valóban nagyon szép látvány volt az 1708 m széles, 61–108 m magas vízesés.

Rengeteg élményről tudnék még írni, maradandó emlék marad a két 10 hónapos oroszlán sétáltatása, boldog vagyok, hogy megnyalta az arcom a szépséges sivatagi hiúzgyerek, és egyik nagymacska sem kóstolt meg. Afrika elvarázsolt.