70 év – lehetőség és felelősség

Lapunk főszerkesztője, Lajos P. János gondolatai a hetvenéves jubileum kapcsán.
Lajos P. János

2018. december 13. 11:30

A szlovákiai lappiac –, de talán akkor sem túlzok sokat, ha a magyarországi piacot is említem – legidősebb sajtóterméke az Új Szó. A tiszteletre méltó kor sok mindenre kötelez, sok lehetőséget biztosít, és egyben útmutatást is nyújt a lap készítői számára.

Az Új Szó ugyanis elsősorban a szerkesztőség, a lapot előállító újságírók, grafikusok, tördelők, reklámszervezők munkájának eredménye. Kiegészülve természetesen az olvasóval, mivel az értő olvasó, a befogadó közönség nélkül nem létezne a lap, nem lenne értelme munkánknak. Az Új Szót valójában ezek az emberek alkotják, nemcsak létrehozzák azt, hanem ők maguk az Új Szó. Az újságírás az a műfaj, amit nem lehet gépekkel elvégeztetni – habár már erre is van kísérlet –, mert az információt minden újságíró saját magán, tudásán, tapasztalatain átszűrve adja tovább az olvasónak. Ettől lesz minden lap egyedi, egy kicsit személyes is, hiszen nincs két újságíró, aki egy témát ugyanúgy dolgozna fel.

Az újságírást nem lehet iskolában megtanulni. Az egyetemen ugyan el lehet sajátítani az egyes zsánerek jegyeit, meg lehet tanulni hírt írni, interjút készíteni, még az oknyomozás rejtelemibe is be lehet avatni a hallgatókat, de tényleges újságírók csak a gyakorlatban válhatnak a még legjobban felkészített, egyetemet végzett újságíró-növendékekből is. Az újságíróvá váláshoz ugyanis kell a saját tapasztalat, egy hír fontosságának, súlyának megítéléséhez tudni kell, hogy mi történt 2-3-10-15 vagy akár 25 évvel korábban.

Ugyanez vonatkozik magára az újságra is. Lehet – és kell is – új lapokat, napjainkban inkább internetes hírportálokat létrehozni, de ezeknek is szükségük van legalább néhány év működésre ahhoz, hogy súlyt kapjanak, még akkor is, ha tapasztalt újságírókkal kezdik működésüket.

Az Új Szó talán a tapasztalatból a leggazdagabb. Különlegessége, hogy még a szocializmus időszakát sem kell csak negatívan értékelnie, és itt nem csak az 1968 körüli rövid, cenzúra nélküli időszakra kell gondolni. 1948-ban, amikor megjelentek az első lapszámok, a tartalom mintegy mellékes volt, az volt a szenzáció, hogy magyar nyelvű sajtótermék került a szocialista „piacra”. A lap megjelenésekor még nem telt el egy év a februári kommunista puccs óta, így feltételezhetjük, hogy az akkori kommunista vezetés az Új Szó megjelenésével a magyar nyelvű propaganda terjesztése mellett azt is el akarta érni, hogy hontalanság éveit, a kitelepítéseket, a szövetkezetesítést, az államosítást megszenvedett magyarságot kissé megnyugtassa. A lap tartalma nemcsak mai, hanem az akkori újságírói szempontok szerint sem nevezhető másnak, mint kommunista propagandának, de azt pozitívumnak kell elkönyvelnünk, hogy magyar nyelvű lap jelenhetett meg, segítve ezzel a magyarság megmaradását Szlovákiában.

Habár a lap 1989-ig a kommunista párt lapja maradt, még az 1968-as prágai tavasz leverése után is – igaz egyes, a kommunista párt szempontjából kevésbé fontos rovatokban eldugva – meg tudott őrizni valamit a kritikai látásmódból.

Az 1989-es fordulat után az Új Szó hatalmas változáson ment át, lépést tudott tartani a társadalmi változásokkal. Hitelesen tudott tájékoztatni a legfontosabb eseményekről, amit az is bizonyít, hogy még mindig a szlovákiai magyarság legolvasottabb sajtóterméke.

A bársonyos forradalom óta eltelt közel 3 évtized alatt azonban nemcsak Szlovákiában, nemcsak a térségünkben ment át hatalmas változáson a társadalom, az egész világ megváltozott. Ez elsősorban a kommunikációs eszközök fejlődésének, teljesen új kommunikációs csatornák létrejöttének köszönhető. Ezek azonban nemcsak lehetőséget biztosítanak a sajtó számára, hanem nehézséget, kihívást is jelentenek a minőségi tájékoztatás, minőségi újságírás előtt. Az internet, az ingyenes tartalmak lehetővé teszik a gyors tájékoztatást, de ugyanakkor az álhírek, a hamis tartalmak villámgyors terjedését is.

Közel három évtizeddel a bársonyos forradalom után eljutottunk oda, hogy a független újságírás újra veszélyben van. A hírfogyasztás átalakulása miatt a hagyományos sajtó – ebből a szempontból mindegy, hogy nyomtatott vagy online, a lényeg, hogy újságírók által készített tartalom – visszaszorulóban van. Egyre többen tájékozódnak közösségi portálokon megjelenő, ellenőrizetlen forrású hírekből, amelyek nagy része erre a célra létrehozott, állami álhírgyárakban készül. A magyar sajtót a legutóbbi évekig elkerülte az Oroszországban készülő álhírek terjedése, vagy legalábbis nem volt olyan tömeges, mint a szláv nyelvű országokban vagy például a fontosabb nyugat-európai országokban és az USA-ban, de sajnos a magyarországi közmédia és a hozzá kapcsolódó pártmédia egyre hajlamosabb az Oroszországban készült vagy onnét indult álhírek átvételére.

A független sajtóra egyre nagyobb veszélyt jelent a mindenkori politikai hatalom is. Nincs általában vett cenzúra, nincs cenzor, aki ráütné pecsétjét minden elkészült anyagra, de tudjuk, hogy egyes lapok, honlapok tartalma nem a szerkesztőségekben, hanem pártirodákban készül. Kénytelen vagyok újra visszatérni Magyarországhoz, a magyarországi médiahelyzethez, amely pontosan mutatja, hogy ilyen veszélyes lehet az egész társadalomra, ha egy politikai irányzat akar teljhatalmat szerezni szinte a teljes médiapiacon. Ebből látható, hogy a politika a pénzügyi támogatások, a hirdetések elosztásával milyen komoly befolyást tud gyakorolni a sajtóra, ha nem is közvetlenül a tartalomra, hanem a független sajtótermékek fennmaradására. A Népszabadság két évvel ezelőtt, a Magyar Nemzet fél éve, a Heti Válasz pedig kicsivel utána húzta le a rolót csak azért, mert a regnáló magyar hatalmi elit ezt akarta. Valószínűleg nincs még egy demokratikus ország a világon, ahol annyi sajtótermék szűnt meg vagy cserélt homályos körülmények között gazdát az utóbbi években, mint Magyarországon. A magyar helyzet azért is figyelmeztető számunkra, mert az Orbán-kormány nem titkolt célja, hogy minél erősebb befolyást szerezzen a Magyarországgal szomszédos országokban is. Erre nem sajnálja a pénzt sem, és a magyar állam támogatásokkal igyekszik ugyanúgy torzítani a sajtópiacot, ahogyan teszi ezt Magyarországon az állami hirdetésekkel.

Szlovákiában sem ideális a sajtó helyzete, de több fokkal jobb, mint Magyarországon. Itt még a közmédia is megőrizte viszonylagos függetlenségét, a a kormánypártok pedig nem tudtak komoly sajtóbirodalmat építeni. Ezzel együtt a politikai elit szóhasználata egyre durvább, egyes politikusok esetében szinte már gyűlölködő a sajtóval szemben, egyre kevésbé tűrik a kritikát.

Külön kell említenem az idei év legsúlyosabb ügyét, a Kuciak-gyilkosságot. A brutális februári kettős gyilkosságot nem lehet máshoz hasonlítani, csak Robert Remiáš 1996-os meggyilkolásához. A különbség annyi, hogy míg Remiášt feltehetően a szlovák titkosszolgálat akkori vezetőinek megrendelésére ölhette meg az alvilág, addig Ján Kuciak és Martina Kušnírová gyilkosainak felbujtója – legalábbis a jelen ismeretek szerint – nem köthető közvetlenül az államhatalomhoz. Megdöbbentő azonban, hogy a gyilkosság megrendelésével gyanúsított Marián Kočner sokáig élvezte a politikusok bizalmát, vagy legalábbis megtűrt rosszként kezelték, nem léptek fel ellene, évtizedekig elnézték neki piszkos üzleteit. A két fiatal halála kellett ahhoz, hogy egy köztörvényes bűnöző végre rács mögé kerüljön.

Ahogyan az elején írtam, a 70 év sok lehetőséget biztosít, és egyben útmutatást is nyújt lapunk készítői számára. Még élő tapasztalatunk van a szocialista rendszerrel, hiszen néhány kollégánk még saját bőrén érezte a kommunista hatalom elnyomását, a cenzúrát. Nem kevesen vannak olyanok, akik már akkor is újságírók voltak, amikor Vladimír Mečiar és bandája elrabolta a köztársasági elnök fiát, és megrendelte Robert Remiáš meggyilkolását. De sokan a lapnál dolgoztunk már akkor is, amikor Szlovákia belépett az Európai Unióba és tagja lett a NATO-nak. És tudjuk, hogy mi lett volna akkor a másik alternatíva: a kelet felé fordulás, az ország elszigetelődése a fejlett nyugati államoktól. Akkor, 2004-ben, amikor tényleg kinyíltak a határok és a fejlett Európa része lettünk, azt hittük, hogy már nagyobb veszély nem fenyeget, kisebb-nagyobb kilengésektől eltekintve folyamatos lehet a felzárkózásunk a fejlett Nyugathoz.

Tévedtünk. Azt látjuk, hogy – elsősorban a térségünk államaiban – az alapvető, korábban változtathatatlannak hitt társadalmi konszenzusokat kérdőjelezik meg. Azt, hogy a Nyugathoz tartozunk-e, hogy szükség van-e az emberi jogokra, hogy minden ember egyenlő-e tekintet nélkül bőrszínre, nemre, anyanyelvre, vallásra és főleg a kezében lévő útlevélre, hogy kell-e független sajtó és igazságszolgáltatás, akarjuk-e az egyre szorosabb együttműködést az Európai Unión belül, kellenek-e a civil szervezetek és az állam bezárhat-e neki nem tetsző oktatási intézményeket. Ilyen helyzetben egyre nagyobb szükség van/lesz a szabad és független sajtóra, de a sajtónak is fel kell nőnie ehhez a feladathoz.

Valóban meg kell találnunk, és tovább kell vinnünk azokat az európai hagyományokat, amire építkezve tovább tudjuk vinni az Új Szót. Ezeket a hagyományokat azonban nem az évszázadok távolában kell keresni, hanem a modern társadalmak létrejöttekor, a két világháború tapasztalatai alapján létrehozott modern, szekuláris társadalom hagyományaiban, 1956, 1968 és 1989 szabadságszeretetében, a közös európai társadalomban, amelynek 2004 óta már Szlovákia és a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó többsége is a tagja.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Már ketten meghaltak Nyitrán influenzában

Frissítve

Kiska: a KTAG elleni eljárás Fico bosszúja

VIDEÓ: Beintett a rendőröknek, majd megpróbált meglépni előlük

Le kell bontani a szeredi hidat

Közbeszerzési törvényt sértettek Ógyallán

Bugár már unja, hogy neki kell kibékítenie a közjogi méltóságokat

Legfrissebb galériák
Olvasta már?