Cs. Liszka Györgyi: Gyereket? Erre a világra?

Most, e héten, amikor a szlovák anyáké május második vasárnapja, és sok szlovákiai magyar is ilyenkor ünnepli világra hozóját, felnevelőjét, folytatnám még ezt a gondolatmenetet. Ha nem unnák. (Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. / Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam / a munkát.) S mivel senki nem tud pillanatra készen válaszolni, bekiabálni most ide nekem, a nappaliban kialakított munkasarkomba, hogy unjuk, bizony, nagyon unjuk, nem marad más választásuk, mint hogy folytatom.

Mai rohanó világunk (júúúj, de rühellem ezt a félmondatot, mely már a 19. század végi újságírásnak is panelkifejezése volt!), de most tényleg a maié, a mi rettegésbe terelt életünk májának legújabb anyafajtája a gyermek érdekében gyermeket nem fogadó nem szülő. Erről is olvastam, sőt ismeretségi körben is hallottam az érvelést, mely szerint a világnak hamarosan vége, már most fogyóban az ivóvíz, az energiatartalékok, rohamosan közeledik felénk az elsivatagosodás, éppen elég lesz kínok közt elpusztulniuk azoknak, akik már a világon vannak, minek még szülni hozzájuk további szenvedőket. A humánusabbja hozzáteszi, van éppen elég elhagyott gyermek az intézetekben, akik már a világon vannak, fogadjunk inkább örökbe – pont úgy, mint a kutyamenhelyek szlogenje mondja.

Van ebben ráció, különösen, ha visszagondol az ember, hogy tizenévesen, egy-egy tornaórán megalázva, majd reménytelen szerelemtől szenvedve hányszor mondtuk ki hangosan, de legalábbis jutott az eszünkbe, hogy jaj, anyám, minek is hoztál a világra! Legjobb lett volna meg sem születnem. És kínálkozik is a válasz kérdés formájában, hogy akkor netán mégis azok viselkednek önzőn, akik csak magukra gondolva, az anyai ösztöneiktől vezérelve, azoknak engedve életre hívnak egy ártatlan lelket, azzal nem törődve, hogy aztán mi lesz vele?

Bevallom töredelmesen: nem tudom. Nem tudom, valóban önző-e az, aki valamiféle traumafeldolgozás keretében enmagát kívánja szeretni egész életén át, nem tudom, mert traumáim nékem is vannak, voltak is, lesznek is, feldolgozottak is, újak is, épp feldolgozóban levők is, gyereket mégis akartam mindig is, még most is, csak már nem rajtam múlik. És nem tudom, önző-e az, aki tudatosan mond le a gyermekáldásról, mintegy áldozatot hozva várja az apokalipszist, egyedül vagy árvákat befogadva, mert én is látom a közeledő klímakatasztrófát, s nekem mégis az jut eszembe, hogy hányszor, de hányszor érték katasztrófák az emberiséget, aztán mégis mindig születtek gyerekek. Ha csak a közelmúltig megyünk el, amire még élő tanúk is emlékeznek, háborúkban, gettókban, börtönökben is világra jöttek csecsszopók, kikben megnőtt (vagy sem) az értelem, mindenesetre a lehetőségek, a remény letéteményesei éppen ők, hogy lehet, épp közülük kerülhetne ki a megmentőnk, az az elme s lélek elegye, aki majd tudja, hogy mentse meg a Földet.

Bevallom, nem tudom, naiv vagyok-e, demagóg vagy nagyon tudatlan e témában, sőt még azt sem tudom, mely az a szakember, akit megkérdezhetnénk ez ügyben, csak – amolyan anyai ösztönökkel született nőszemélyként – azt tudom, hogy ha nincs család, a mesterek egyedül vágtathatnak ki a szülői házba, már ha vágtathatnékuk szottyannék egyáltalán, ám az biztos, hogy az ő házuk sohasem válik szülői házzá, nem lesz, aki fölpakolja kis családját, s hozzájuk kivágtasson.

No és? Ez is igaz! Meg aztán lesznek majd türelmes, indulatmentes és következetes robotanyák, olyanok, akik azt csinálják majd, amit beléjük táplálnak, és nem kérnek inni. De most már tényleg csak egyre vagyok kíváncsi. Őket köszöntik-e majd?

Anyák napján.

VASÁRNAP reggel a mester fölpakolta kis családját lovára, s kivágtatott a szülői házba.

Esterházy Péter: Termelési-regény (kisssregény)

*

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. május 9-ei számában jelent meg.