Tökéletes távlat – Gyűgyi László emlékére

Forog – mondta Laci, és a riporter abban a pillanatban tudta, hogy a készülő anyag látványban tökéletes lesz, mi több, élvezetes, mert a Gyűgyi áll a gépnél, a kiváló optikától is többet és jobban látó, biztos tudású szakember, a formaművész. Csalhatatlan érzékkel, villámgyorsan komponálta meg a képet, egy – egy svenkje, közelképe, nagytotálja hajszálpontosan rögzítette a pillanatot, egyénien, csak rá jellemzően is többet mondva a lényegről, mint bármilyen veretes szöveg és magyarázat. Öröm volt neki forgatókönyvet írni, akár hír készült, akár etűd, akár riport, akár dokufilm, mert maguk a képek meséltek, snittjeinek dinamikája volt, mélysége, összetéveszthetetlen hangulata és drámaisága. A legapróbb, legbanálisabb dolgokból, a lényegtelennek tűnő részletekből is a maximumot hozta ki, a sekélyesség és a túlzás csapdáit egyaránt elkerülve.

Éles szeme volt és vele született minőségérzéke. Ha tízen dicsértek egy kész felvételt, ő csak belenézett, mormogott valamit, hümmögött, legyintett, aztán fogta a kamerát, eltűnt, majd kis idő múlva friss vágóképeket hozott ugyanarról. Mi pedig szájtátva bámultuk a különbséget, hogy még a remektől is van jobb felvétel. A Lacié. Mert mindig meg tudott lepni. Az igényességével és a csak rá jellemző hozzáállásával tette élővé a látványt, történetalkotóvá a kamera mozgását, a látószöget, a képkivágást, a fényeket és az árnyékokat, még az elmosódó mozdulatokat is. Mindebből a kívülállók többsége csak annyit tudhatott, hogy itt van ez az ősz hajú, fiatalos mozgású ember, aki látszatra csak bolyong, piszmog, hever, üldögél, csendben és mozdulatlanul a szeretett Duna-parton, a Mária Valéria hídnál. Vagy éppen egy kis falu templománál figyel, fényképezőgéppel a kezében, netán a legnagyobb forgatag közepén áll vállkamerájával, vagy épp egy gigantikus építkezés magas traverzén guggol és kézikamerával kutatja az alant elterülő vidéket, az adott pillanatban tökéletes távlatot. Majd egy apró, észrevétlenül könnyed mozdulattal örökíti meg azt. Hogy lássunk, ne csak nézzünk. Hogy a látszat néha csal, mert a Laci képeiből mindig a valóság köszön vissza, helyzetek, sorsok, érzések, hangulatok. Mert Laci az egész idegrendszerével látott, a kisember és az otthoni táj minden rezdülését ismerte és ösztönösen is tudta.

Mindenki közkedvelt és tisztelt Lacija volt, pozsonyi tévés körökben és Budapesten is elismerték a szakmában, számtalan díjjal, elismeréssel értékelték munkáját, mégis a Pro Urbe díjra volt legbüszkébb, amit 2019-ben kapott meg Párkánytól, szeretett városától. Nem volt a szavak embere, noha utolsó pillanatáig imádta az életet, a hosszú sétákat, a jó könyveket – és igen, a szép nőket is. Humora, tájékozottsága, egy-egy csibészes poénja mindenkit elvarázsolt, de a fotói és a filmfelvételei az egész élet értékéről szólnak, az egész érvényességéről – a véget, a halált is beleértve. Mert Laci Kosztolányi Dezső Esti Kornéljával együtt tudta, hogy csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is. Kész a felvétel, kész a mű.

Laci, Isten veled!

(A Párkányi Városi Televízió operatőre, a TA3 az RTVS és a Duna TV egykori munkatársa 2023. július 14-én hunyt el, 75 évesen )